Tisztelt Képviselő Asszony! Elnök Úr! Hölgyeim és Uraim!
„Mi a küldetése a művészetnek?” Nem tudom pontosan. Csak azt, hogy a művészet, a kultúra a lélek oxigénje. S küldetése ha van, nem lehet továbbra sem kisebb, mint hogy kiragadjon minket a rohanásból (vagy épp zuhanásból), megtartson, s hogy messzebbre és mélyebbre láthassunk önmagunknál.
Korunk embere is még úgy rendezi be otthonát, hogy a művészetek különböző eszközeivel, produktumaival veszi körbe magát: a könyvespolcon könyvek (talán), a falon képek, zenei lejátszó készülékek, televízió jó esetben a filmművészet alkotásainak megtekintése céljából. Lehet, hogy naiv vagyok, de még mindig hiszem, hogy az ember így érzi jól és biztonságban magát. Nyilván az is számít, hogy milyen könyvek, képek vesznek körül, milyen zenét hallgatunk vagy filmet nézünk – ez képzettség, ízlés, neveltetés kérdése is. De a lényeg, hogy mindennapjaink szerves, nélkülözhetetlen részei.
A mai konferencia témája a képzőművészet küldetése napjainkban. Konferenciához illően komplex kérdés. Nincs egyetlen és üdvözítő válasz erre sem. Néha a kérdés további kérdéseket vet fel, sőt egy kérdés is lehet a kérdésre adott válasz. Például, arra a kérdésre, hogy mi a képzőművészet küldetése ma, azt is válaszolhatom, hogy kell-e küldetés napjaink képzőművészetének? És ezzel máris megnyitottam a diskurzus egy újabb frontszakaszát. Vagy mit fogunk kezdeni a mesterséges intelligencia jelenlétével a képzőművészetben? Ez morális vagy esztétikai kérdés? Szerintem filozófiai (is).
Abban mindenesetre többé-kevésbé mindnyájan egyetértünk, hogy a művészet küldetése az értékteremtés. Még akkor is, ha tudjuk, hogy az érték definíciója koronként változó, nehezen megfogható, és nem nélkülözi a szubjektivitást sem. Hogy ezen belül a képzőművészet ab ovo milyen küldetéssel bír, milyen küldetéssel ruházható fel, és milyen küldetést vállalhat el, majd Önök megválaszolják. Ha merik. Ha tudják. Szurkolok. A képzőművészeti alkotások látni tanítanak. A világ olyan dimenzióit is, amelyek szabad szemmel nem mindig láthatók, vagy egyáltalán nem. A létezést teszik többszólamúvá, nemegyszer harmonikussá. Még akkor is, ha a képzőművészet bizonyos korszakaiban egyáltalán nem a harmóniát kereste, sőt.
Sajnos, a világ sem mindig vevő a harmóniára. Jól mutatja ezt a szolnoki művésztelep hányatott sorsa is: az elmúlt évszázadban többször lerombolták, csatatérré változtatták, művészeit elűzték, alkotásait halomba rakták és felgyújtották. Mégis irigylésre méltó vitalitással támadt fel újra és újra, a művészek visszatértek és alkotni kezdtek, s manapság ismét a fénykorát éli.
De óva intenék attól, hogy elragadjon bennünket a korlátlan lelkesedés heve. Mert a láthatáron már új háborúk tüze ég, a legújabbkori népvándorlás egészen ellentétes kultúrákat tol össze, aminek katasztrófa is lehet a vége, és úgy tűnik, mintha az emberiség makacsul ragaszkodna már többször is végzetesnek bizonyult forgatókönyvek ismételt eljátszásához.
De nem kívánok az apokalipszis hírnöke lenni, a mi dolgunk továbbra is az, hogy fát ültessünk, verset írjunk, zenét komponáljunk, szobrokat faragjunk vagy épp képeket fessünk. Mi így tudjuk jobbá tenni a világot. Tartalmasabbá az emberek életét. Így tudunk építeni egy nemzetet. Vívódásaink mélyéről – mint a homokszem sebezte kagyló – igazgyöngyöt hozunk.
Kívánok mindnyájuk számára jó tanácskozást, hasznos, tartalmas és örömteli együttlétet erre a két napra!
Szentmártoni János
