Az új képsorozat megfestésébe egy igen hosszú érlelődési folyamatot követően fogtam bele. Úgy tűnik – vagy inkább tudom magamról – hogy rendszerező alkat vagyok, a dolgok folytonossága mindig is fontos volt számomra, és ez szellemi és lelki értelemben egyaránt értendő. Ez egyúttal a változások-változtatások fokozatosságát is jelentik az életemben, másképpen fogalmazva, alaposan kivárom az időpontot, amikor a helyzet már megérett egy döntés meghozatalára, tehát a külső és belső tényezők együttesen halaszthatatlanná teszik egy-egy fontosabb lépés megtételét. Az is igaz azonban, hogy amikor ez a pillanat bekövetkezik, a helyzet megérett, akkor ösztönösen és gyorsan cselekszem, valójában a felkészülési folyamat során végbement ön-átvilágítás módszeressége nyújtja azt a biztonságérzetet, amelynek köszönhetően ilyenkor képesnek érzem magam arra, hogy teret engedjek az impulzivitásnak, mert tudom, hogy a tapasztalás, a mérlegelés és az érzelmi affektusok letapogatásának szintjén megtettem mindent, ami lehetőségemben állt.
Bár ez itt és most elsősorban a legújabb képeim elkészültére vonatkozik, valamint arra a döntésre, hogy legyen bátorságom őket közszemlére tenni, hiszem és vallom, hogy amikor az ember művészetről beszél, akkor az nem csak a tárgyiasult végeredményt jelenti, hanem elsősorban azt az erőt, amely a teljes lényt egységbe forrasztja, szellemi, lelki és testi komponenseivel egyetemben. A műtárgy, bármilyen formában jelenjen is meg, ilyenformán nem más, mint egy folyamatos önkutatás különböző stációinak dokumentuma. Bizonyos értelemben azt is mondhatnám, hogy egy sajátos belső zarándoklatról van szó, szent helyek felkereséséről önmagam minél teljesebb megtapasztalásának az útján. Ezek a helyek, mint ahogy minden hely a külvilágban, nem más, mint tudatállapot, érzelmekkel, rácsodálkozásokkal, küzdelmekkel, fájdalmakkal és gyönyörködéssel átitatva, emlék-komplexumokká szublimálva. Csakúgy, ahogy egy távoli vidéken tett utazás során készített fotónapló, a megfestett képen is rögzítésre kerül az átélés, hogy az időben mozogva segítsen felidézni ezeknek az állapotoknak az intenzitását.
Valószínűleg ez az oka annak, hogy nem merül fel bennem annak az igénye, hogy a festményeimen megjelenjen bármilyen mozzanat, ami mindezt egy adott korhoz, időszakhoz, vagy helyhez köthetné. Mi több, ezt ösztönösen kerülni igyekszem. Természetesen tudom, hogy egy műalkotás értelmezhetőségéhez szervesen hozzátartozik az időbeli kontextus beazonosíthatósága, és azt is, hogy ez általában szükséges ahhoz, hogy a mű üzenete dekódolható legyen, de én ezt a magam részéről úgy látom, hogy az ember így sem úgy sem tudja kivonni magát a saját korából, nem tud mentesülni annak hatásai alól. A korszerűséget tehát egy magától értetődő jelenségnek tartom, egyszersmind egy lehetőségnek is, ami a mai világban módot ad arra, hogy a művész bátran nyúljon kulturális, művészettörténeti idézetekhez, parafrázisokhoz. Bár a munkáimat egyfajta klasszikusnak mondható festésmód jellemzi, a kompozíciók, képkivágások rendszere nem nélkülözi a film, vagy akár a digitális képi kultúra hatásait sem, és azt kell mondjam, ez esetemben egy merőben intuitív jelenség. Úgy mondhatnám, egyszerre tudatos és ösztönös.
Az új ciklus a Szóma széma címet viseli, az elnevezés pedig természetesen nem véletlen. A fogalompár az ógörög kultúrkörből származik, és legérzékletesebben Platón Phaidon című kései dialógusában kerül kifejtésre. Ebben az emberi test, mint a halhatatlan lélek börtöne jelenik meg. A cím azonban ennél többet rejt. Amennyiben a lélek fogalmát a tudomás szóval helyettesítjük, egy olyan szellemi-átélésbeli perspektívát nyitunk meg, amely a kultúrtörténet legsúlyosabb kérdései felé vezet. Itt elég, ha csak arra az évezredek óta tartó dilemmára gondolunk, amely a valóság természetét az anyag avagy a tudat elsőbbsége eldöntésének kezébe adja, annak minden személyes és kollektív konzekvenciáival együtt. A kérdés számomra ezúttal így fogalmazható meg: a saját testre vajon a szenvedés forrásaként, vagy a tudomás teljes megvalósításának lehetőségeként tekintsünk. Én a magam részéről a manapság szinte kizárólagos „vagy-vagy” döntés kényszere helyett az „is” megoldást választom. A test él: létrejön, növekszik, ragyog, fáj és elfonnyad. A tudomás pedig létezik: öröktől fogva, vég nélkül. De azt, hogy „vagyok”, a test mondja ki. Az Én teste. Nem nagy szavak: a múlandó testben helyesen végrehajtott élet bérlet az örökkévalóságba. A képeim, a korábban készültek és a legújabbak is eltérő, de folytonos módon erről szólnak. Számomra nincs más lehetőség, és nem is lehet.
(Megjelent a Lyukasóra 2024/3. számában)
