Elöljáróban leszögezném, hogy nem tudom pontosan, kétségeket kizárón meghatározni, hogy mi a művészet, és így a szobrászat mibenlétéről sem lehetnek egzakt, korrekt, cáfolhatatlan megállapításaim. Meglehetősen nagy vakmerőség így a szobrászat küldetéséről beszélni, de talán néhány feltételezéssel, egy-egy adalékkal, tanulsággal mégiscsak gyarapíthatjuk e rendkívül fontos, alkotásai révén közös tereinkben újra meg újra megjelenő és állandóan jelenlévő művészeti szféra jellemzőit. Mindemellett elgondolkodtató, hogy az előadásom címében szereplő fogalmak között – magyar, szobrászat, reménytelen, küldetés – egyetlen biztosnak ítélhető tényező jelölhető meg: a reménytelenség.
A hajdan szobrászatnak nevezett dologról – a napjainkban valamifajta behatárolatlan és kategorizálhatatlan művészeti megnyilvánulásról – szóló elmélkedéseink során azt a történést kell követnünk, illetve értelmeznünk, hogy valami testet vagy alakot ölt. A valami az az anyag, a test vagy az alak az az alaktalanság megszüntetése, az ölt az pedig az a formálódás, az az átalakulás, amely során valakinek (akit oly gyakran művésznek neveznek) a cselekvése által a művészet öntörvénye érvényesül (valami perfektuálja önmagát). Fontos, hogy ennek az alakot öltésnek nincs különösebb funkciója vagy konkrét célja, illetve hát a valamiféle homályban rejtező indoka a művészetnek nevezett (ugyancsak) valami. Az alakot öltés eredendően feltételezi, magában hordozza a testet, amelyet egyes magyarázatok tömegként is aposztrofálnak. Vagyis akár elhamarkodottan úgy ítélhetnénk, hogy a szobrászat mint dolog korántsem valami eredeti minőség, hanem csupán valamifajta átalakulás: önmagával azonos vagy módosuló anyaga által meghatározott olyan folyamat, amelynek pillanatnyi végpontja egy befejezettség-akarással létrehozott szilárdság, kimerevítettség, állandóság-óhaj. A valami anyag leginkább eredendően szilárd, de lehet kemény és eredetileg lágy (egy eljárás során megkeményedő, vagy átvitt változatban kemény matéria-variáns): gondoljunk a kőre vagy a fára, vagy a lágy és megkeményedő gipszre, a folyékony, megizzított, majd megdermedő fémre – leginkább persze a bronzra. A szintetikus és a szerves anyagok felbukkanása – nem is szólva a folyékonyakról és a légneműekről – további variánsok lehetőségeit hordozzák, megannyi, az újdonság varázsa által leplezett vagy rejtett korlátozó tényezővel együtt (ideiglenes létezés, önfelszámolás.) A szilárdság, a keménység az időállóság, az állandóság-óhaj garanciája – és így az alakot öltés ideje mellett, a fennmaradás, a létezés ideje révén immár másodszor ütközünk az idő-faktorba. Az alaktalanságból alakká változás folyamata – de az alakról szólva ne gondoljunk az emberi vagy állati alakra, és ne is a pontosan meghatározhatatlan istenire, hanem valami általános szinten érvényes formára, amely valamit, akár önmagát szabályozva jelölő vagy jelentő, felismerésekre kaput nyitó megtestesülés – ugyancsak időben, de a végtelen időfolyamhoz viszonyítva röpke időben történő, amikor különböző cselekvések zajlanak, eljárások, metódusok érvényesülnek: összefoglalón nevezhetjük ezeket az elemeket mesterségnek, a mesterség gyakorlásának is. Az öltés ebben az összefüggésrendszerben a legrejtélyesebb elem vagy fázis: mert itt koncepciók és véletlenek, tudatos tervek és akarattól és szándéktól független késztetések, ösztönzések, független tényezők együttes összjátékának tanúi lehetünk.
Az, ami alakot öltött – nevezzük hát akár még mindig szobornak – talányos, egzakt módon nehezen determinálható viszonyok között fog megjelenni és létezni: a tér és az idő viszonylagos dimenziói között. Az idővel sincs kevesebb problémánk, mint a térrel: egy görög alkotásra nem csak úgy kell tekintenünk, mint több ezer és több száz évvel ezelőtt alakot öltött szoborra, hanem mint olyanra, amely nemcsak keletkezésének, alakká változásának idejét hordozza és idézi, hanem a keletkezése óta eltelt több ezer és több száz évet is, legalábbis ezt sugallják a mindig újabb értelmezési kísérletek is (ezt a tényezőt palástoljuk igencsak kényelmesen a mű-történet-kifejezéssel). Vagyis az idő-vonatkozásban a viszonyok maguk is viszonylagosak, és ez is arra indíthat, hogy külön fejezetet szenteljünk a szobor idejének, időben való létezésének, csakhogy ebben megállj parancsol az a probléma, hogy nem tudjuk definiálni az időt, nem tudjuk megragadni mibenlétét. Ugyan mit kezdhetünk egy szoborra „az időben” lerakodó porral (és megannyi, módosító, alakító más tényezővel): az alakot öltéssel kapcsolatot teremtő, az alakot befolyásoló valóságos és szellemi jelenségekkel? A por gondos letörlése újabb beavatkozás a mű történetének és alaköltésének folyamatában. (És hol van az a zseniális szobrász, aki megalkotja a por autentikus szobrát?)
A térrel – az időhöz hasonló megfoghatatlansága és behatárolhatatlansága miatt – ugyancsak súlyos problémáink merülhetnek fel, és tovább bonyolíthatja a konfliktust, hogy egyes elgondolások szerint az idő a tér egyik dimenziója (vagy fordítva). De maga a puszta tér is zavarba ejtő tényező: egyes elképzelések szerint a benne megjelenő tárgyak és jelenségek által meghatározható. Vagyis egy szobor ugyanolyan térelem, mint egy fa, és ez utóbbi mennyivel gazdagabb és változatosabb, mint bármely szobor. Mindennek bizonytalanságát igazolja, hogy nem határozható meg egyértelműen, hogy a térben van a szobor vagy a szoborban van a tér (erre utalnak a meglehetősen átgondolatlanul alkalmazott a tér szobra, a szobor tere-kifejezések), de akár feltételezhető az is, hogy egész egyszerűen egymástól eleve elválaszthatatlan a két elem. Vagyis felesleges különbséget tennünk tér és szobor között, az alakot öltő szobor ugyanúgy maga a tér, mint ahogy a tér maga is szobor. Minden új, alakot öltő szobor egy már eleve meglévő szobortérbe (térszoborba) kerül. És minden, eleve adott tér az alakot öltő szobor magától értetődő, szerves alkotóeleme. (Dilettánsok azért kíméljenek.) A tér lehet szubjektív és objektívnak tűnő is. Közelről és távolról szemlélt is, bár meglehetősen kétségbe vonható, hogy valaki szemlélődvén azt mondja: én most nézem a teret. A tér ugyanis inkább érezhető, mint nézhető, de az érzékelése érzéki absztrakció. Mondhatjuk, hogy egy tér zárt vagy nyitott, de mindig, mindkét esetben feltételeznünk kell, hogy téri helyzetünk csak viszonylagos, de az viszont nem tudható, hogy mihez viszonyított. És meglehetősen nehéz definiálnunk azt a különös helyzetet, ha ebben a térben nem egyedül vagyunk, hanem egy szobor társaságában.
Nagyon fontos premissza: ami alakot öltött, az már véglegesnek ítélhető, és nem vethető alá további beavatkozásnak (a romboló aktusok – a háborúk, az elmeháborodottak támadásai – kívül esnek e tétel premisszáin). A történelem és a természet azonban aktív befolyásolóként vagy rombolóként gyakran felülírja a valami alakot öltésének igyekezetét és gyakorlatát. Az alakot öltés optimális esetben egyszeri és befejezett, lezárt folyamat – és ebben rejlik szépsége és varázsa, amely egyes aspektusokból akár maga a rútság és ezért undorító is lehet. Mindez persze bármikor átfordulhat ellentettjébe. De be kell látnunk, hogy a véglegesség az sohasem véglegesség – mert ha így lenne, azzal az idő jelentőségét és létjogosultságát tagadnánk.
A tradicionálisnak minősíthető szobrászatra vetvén művészettörténeti pillantásunkat – ellentétben például a festészettel vagy a grafikával – sajátos kettősséggel kell szembesülnünk: a monumentális szobrászatnak és a kisplasztikának, újabban kiállítási plasztikának nevezett osztállyal vagy kategóriával. És persze a két műnem, a két műforma közötti megannyi átmenettel, a két terrénumból való elágazások sokaságával is. Vagyis már a szobrászati alapfogalmak körében is meglehetősen nagy a káosz. Az csaknem teljes bizonyossággal leszögezhető, hogy a monumentális szobrászat és a kisplasztika közötti különbségtétel determinánsa a függőség, illetve az autonómia – és ebből erednek a bonyodalmak: a monumentális megrendelőtől, finanszírozótól való függősége éles ellentétben áll a kisplasztika és a hozzá kapcsolódó körök önállóságával. Ennek az ellentétnek a jelentősége különös súllyal esik latba, hogy ha szobrászatról gondolkozunk, ha szobrászatról beszélünk, akkor legelsősorban a monumentális művek idéződnek fel képzeteinkben, vagyis a függő, a művészeti műteremtés spekulatív, vagy manipulatív területe és műegyüttese. A spekuláció, a manipuláció azon indítékoknak, kezdeményezéseknek, szereplőknek és szerepeknek nyit lehetőséget és tág teret, amelyeknek egyáltalán nincs helye a művészetben, ebben az esetben a szobrászatban: egy-egy mű keletkezéstörténetében és megvalósulásában a művész önálló műteremtési tevékenysége helyett kívülállók, idegenek, leginkább tehetségtelen dilettánsok határozzák meg a mű célját – mert ebben az esetben konkrét cél van –, rendeltetését, témáját, stílusát, anyagát és technikáját, méretét, helyét, kapcsolódó elemeit. Mindez általában katasztrofális következményekkel jár: elég csak körülnézni ma is köztereinken, vagy felidézni, hogy egy-egy XX. századi rendszerváltási kísérlet és rendszerváltozásnak nevezett fordulat milyen, és mennyiségileg milyen nagy tömegű monumentumot rombolt vagy bontott le, hordott szemétdombra vagy utalt múzeumi raktárba. Hogy milyennek kéne lennie a monumentális szobrászatnak is, azt a közelmúlt és a jelenkor kisplasztikai, illetve kiállítási plasztikai törekvései tanúsítják: változatos, szellemes, izgalmas, gondolatgazdag, formailag üdítőn sokszínű, szűkebb és tágabb környezetét, terét átható, hatóerőivel magához vonzó vagy magától eltaszító.
Eltávolodva az elméleti színtértől a gyakorlat valóságos díszletei közé, környezetébe lépve a szobrászatnak nevezett szféra reménytelen helyzetét vindikáló válságjeleivel szembesülhetünk, amelyek közül a legfontosabbnak ítélhetők a következők:
- válságjel: az emlékműszobrászat feltartóztathatatlan működése
Közvetlen, lehangoló, abszurd bizonyíték a válságra: a budapesti Széna téren, ahol több emlékező, emlékeztető monumentális mű mellett egy hatalmas, központinak minősített 56-os emlékmű áll évtizedek óta, 2023-ban a szakértői tiltakozás ellenére egy újabb 56-os emlékművet állítottak. Ha az internetes keresőprogramban a Köztérkép nevű kitűnő, a monumentális, a köztéri objektumok leltárát felvonultató honlap legújabb avatások-válogatására kattintunk, akkor könnyen megállapíthatjuk, hogy köztérre napjainkban is többnyire hagyományos portréemlékműveket, legtöbbször konvencionális mellszobrokat, valamint történelmi és politikai emlékműveket, a fafaragók tüsténkedését reprezentáló, már rövidebb távon is provizórikusnak bizonyuló fafaragványokat, és zsánerszobrokat állítanak a megrendelések és a megrendelők kényszereinek szorításában, akaratának, szándékainak engedelmeskedve és anyagi juttatásaik függvényében. Azonban sajnos továbbra sem tűnt még fel, nem tűnik fel e régiókban egy II. Gyula pápa-formátumú programalkotó, mecénás és patrónus. Jómagam hosszú évek óta fennen hangoztatom, hogy egyrészt vonuljon ki az állam, a hatalom és vonuljanak ki szervezetei a megrendelők sorából, és csak közadakozásból lehessen köztérre emlékmű-funkciójú objektumot állítani, illetve hirdessünk emlékmű-állítási stopot, moratóriumot néhány évtizedre: Magyarország közösségi terei megteltek, túlzsúfolttá váltak emlékező, emlékeztető objektumokkal. Egyes köztereink riasztó kegyeleti bazárrá váltak: elrettentő példa lehet a budapesti Szabadság tér. Búcsúzzunk már el az emlékmű-gyártól, adjunk inkább szabad utat az autonóm, az öntörvényű szobrászatnak. Talán, ha ebben a szellemben sikerül megalkotni és alkalmazni az új beruházási ezrelékes törvényt, és e törvény szellemében a minőség lesz a mérvadó, akkor megindulhatnak e területen valamilyen pozitívabb művészeti mozgások Magyarországon.
- válságjel: a szobrászati alkotótelepek megszűnése, emlékanyagának elhanyagolása, zárvánnyá válása
A hatvanas-hetvenes évtized fordulóján megindult alkotótelepi mozgalom, és e mozgalom kibontakozásának eredményeként tevékenykedő szobrászati alkotótelepek hallatlan jelentőségűek a magyar szobrászat történetében is. Számos más, pozitív hatású tényező és kezdeményezés mellett talán a legfontosabb ismérvük, hogy anyagi és technikai lehetőséget teremtettek az autonóm, a megrendelőtől és megrendeléstől független monumentális kompozíciók megalkotására. Természetesen fontos jellemző az is, hogy e művek rendszerint az alkotótelep-parkokban rekedtek, a valóságos köztérre alig-alig léphettek ki, de a megváltozott körülmények között ma is tanúi egy fantasztikus plasztikai megújulásnak. Ezek az alkotótelepek ma már egyáltalán nem, vagy esetleg csak takaréklángon működhetnek: elapadtak a források, a meglévő emlékanyag fenntartása sem biztosított, súlyos gondok vannak a zárvánnyá vált alkotótelep-kollekcióval Dunaújvárosban, Nagyatádon, Villányban, Zalaegerszeg-Gébárton, s nem tudni mi lett a sorsa a Nyíregyháza-sóstói kisplasztikai és éremművészeti alkotótelep több évtizedes termésének. Némi vigasz, hogy beléptek új, napjainkban is működő alkotótelep-jellegű fórumok: így a kecskeméti KÉSZ-KASZ alkotótábor, a tatabányai Kép-Ze-Let fémművészeti alkotótelep és a szolnoki bronzszobrászati szimpozion – bár ezek inkább kisplasztikai, kiállítási plasztika-fókuszú szerveződések. Elengedhetetlenül nagy szükség lenne egy-egy monumentális műhely ismételt megalapítására, működtetésére is. A múlt értékeinek és dokumentumainak megőrzése is kérdésessé vált: a közelmúlt napjaiban kaptunk hírt arról, hogy néhány szobor hamarosan összedőlhet a budatétényi Memento Parkban, amelynek állagmegóvásra sincsenek forrásai. Pedig a múlt elriasztó példáinak megtartására és felmutatására, okulásul és elriasztásul a mai szoborállítóknak, igencsak nagy szükség lenne. És ha már Budatétény: lassan körvonalazódik, kialakul a Budatétény II. program, az 1990 után állított minősíthetetlenül rossz köztéri szobrok esztétikai aspektusokból bontásra ítélhető lehetséges galériája.
- válságjel: a szakintézmények megszűnése vagy láthatatlanná válása, szervezeti kérdések és kérdőjelek
Pótolhatatlan veszteség a Képző- és Iparművészeti Lektorátus szakintézményének fokozatos háttérbe szorítása, majd megszüntetése. A Képző- és Iparművészeti Lektorátus mint a rendszerváltás előtt, 1990-től változatlanul a kulturális tárca felügyelete és irányítása alatt, de már önálló szakintézményként működött. Munkájának tartalmi vetülete nem változott – továbbra is a köztéri, monumentális alkotások megvalósításának országos koordinátora, esetenként pályázatok lebonyolítója, országos jellegű kiállítások zsűrizője volt – de munkáját már a megbízóktól érkező felkérésekre, költségtérítéssel, független szakértők foglalkoztatásával, kizárólagosan szakmai-esztétikai szempontok mérlegelésével és érvényesítésével végezte. A Lektorátus gondozta a nagy állami ösztöndíjak kiírását, elbírálását és bonyolítását és mindemellett fontos tudományos és dokumentátori tevékenységet fejtett ki: számos kiadványt adott közre, és folyamatosan gyűjtötte és rendszerezte a magyar művészet történéseire és alkotóinak munkásságára vonatkozó adatokat és dokumentumokat, illetve őrizte és folyamatosan bővítette a köztéri, monumentális emlékanyag dokumentációját. Nélkülözhetetlen számítógépes adatbázist hozott létre a magyar monumentális emlékanyag nyilvántartására és kutathatóságára – így fenntartására, megóvására és az esetleges rekonstrukciókra –, amely több ezer mű áttekintését tette lehetővé. 2008-ban a Lektorátus elvesztette szakmai és intézményi önállóságát, majd ez a státus 2013-ban tovább romlott: ekkor az egyre kisebbé és jelentéktelenebbé váló szakintézményt a Magyar Alkotóművészeti Nonprofit Kft. részévé olvasztották, szakembereinek többségét szélnek eresztették, budapesti székhelyét megszüntetve Szentendrére telepítették, számítógépes rendszerét felszámolták, nélkülözhetetlen dokumentációs állományát – amely a speciális kutatómunka mellett a mindennapi szakmai tevékenység alapja is lenne – a Magyar Nemzeti Galériába, majd a Közép-Európai Művészettörténeti Kutatóintézetbe telepítették. A Lektorátus újjáélesztése, egy feladatköreit végző hasonló funkciójú új intézmény létrehozása – különös tekintettel a köztéri szoborállítási program intenzív, csillapíthatatlan ütemű voltára és az új, beruházási ezrelékes rendelet érvénybe lépésére – elengedhetetlen.
A Lektorátus mellett a korábban, a rendszerváltás előtt is működött művészeti szerveződések, illetve utódintézményeik tevékenysége is kritikusnak ítélhető. Az elmúlt évtizedekben hallatta-e hangosan hangját bármilyen művészeti kérdésben, állást foglalt-e fontosabb művészetpolitikai ügyekben a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége, vagy a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete? Milyen sorsra jutott a Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft – mint tudjuk, megszüntették – és mi történt feladatköreivel? Milyen e hajdani és még létező szervezetek szakmai képviselete a szobrászati területeken – mert az egy-egy, nagy felhajtással megszervezett kiállítás megrendezése nem ezen szervezetek feladata. Megszólalt-e a szobrászat aggasztó ügyeiben a magyar szobrászok élcsapatát tagjait sorában tudó Magyar Művészeti Akadémia? De ugyanígy megnyugtató válaszok nélkül maradó kérdéseket fogalmazhatunk meg a kezdetben, megalakulása utáni években oly aktív Magyar Szobrász Társaság hatékony működésével, szakmai képviseletével kapcsolatban is.
- egyéb válságjelek és válságjelenségek
A 2010-es évektől a korábban jól funkcionáló szobrászati kiállítási fórumok megszűnését vagy működésének visszaesését, a meglévők jelentőségének szertefoszlását, kritikai visszhangtalanságát regisztrálhatjuk. A legnagyobb hiány a pécsi Kisplasztikai Biennálé 1967-től 2007-ig futó sorozatának 2015-től Quadriennálévá váltó folyományának megszakadása, de ugyanígy a megszűnt fórumok között jegyezhetjük a nagyatádi Országos Faszobrászati Kiállítások sorozatát is. Az újabb indítású, 2009-ről megrendezett szentendrei szobrászbiennálékat egyre fokozódóbb érdektelenség övezi mind művész-, mind közönség-, mind rendezői körökben, míg egyedüli hírmondóként, régi rangjához méltón várják és mutatják be 1977 óta Sopronban az éremművészek Országos Érembiennáléját a korai megalapításától napjainkig – de a szakmai-kritikai fogadtatása, visszhangja ennek a fórumnak is szinte mérhetetlen. Vagyis igencsak időszerű lenne a szobrászat önálló, visszatérő, rendszeres, szalon jellegű műcsarnoki kiállításának megrendezésén elgondolkozni. Gondolkozott ezen már valaki?
Ugyancsak a hosszan elnyúló válságra figyelmeztet a legmagasabb állami művészeti díjak megítélésének és átadásának rendszere és metódusa. Amikor 2023-ban a képcsarnoki plasztikai hagyományok szellemében dolgozó nyolcvanhét éves alkotónak, Kutas Lászlónak adományoztak Kossuth-díjat, hirtelen elengedhetetlen kényszert éreztem, hogy át kell tekintenem a rendszerváltás óta eltelt harminchárom év szobrászművész Kossuth-díjasait. Érdekes volt megfigyelni, hogy míg korábban gyakran két-három éven át szobrászok számára nem ítéltek meg, és nem adtak át Kossuth-díjat, 2016-tól napjainkig ezen alkotóterület művelői nagyon hangsúlyosan vannak jelen a díjazottak körében. A díjjal kapcsolatos konzekvenciák megvonása során mindenképpen mérlegelendők a politikai kurzusváltozások és váltakozások általi determinánsok: az 1990–1994, az 1994–1998, az 1998–2002, a 2002–2010 és a 2010-től napjainkig tartó – hagyományos jellemzéssel – jobb és baloldali hatalomgyakorlás aspektusai. Evidenciaként szögezhető le: a díjazottak körében csaknem mindig az adott rendszerhez közel álló, s ezt művészeti törekvéseikkel, magatartásukkal és műveikkel is tanúsító művészek voltak elsősorban a kedvezményezettek. A semlegeseknek sohasem, vagy csak mintegy véletlenszerűen termett babér. A szobrászat tradicionális műformáját szem előtt tartva megállapítható, hogy az ágazat alkotói és alkotóinak teljesítményei közül a Kossuth-díjjal mind a monumentális, a köztéri, mind a hagyományos szobrászat (kisplasztika, kisszobor, kiállítási plasztika, installáció stb.) körében munkálkodó művészeket honorálták a díjadományozók. A harminchárom év Kossuth-díjas szobrászainak névsorának áttekintése felveti azt a megkerülhetetlen kérdést, hogy az aktuális hatalom milyen művészeti (és ízlésbeli) eszményeket honorált, s ezáltal milyen művészeti ideákat képviselt az általa kiemelkedőnek minősített alkotók munkásságának elismerése révén? A kérdés persze úgy is felvethető, hogy valóban mindig a legjelentősebb, a legkiemelkedőbb – és a minőség, a kvalitás, az értékteremtés által hitelesítetten a legjelentősebb és a legkiemelkedőbb – teljesítmények kapták az egyik legmagasabb szintű művészeti elismerést, vagy esetleg nem? Nos, a művészettörténeti, az esztétikai visszajelzésekre – és így az igencsak manipulált kánonra – hagyatkozva és hivatkozva mondhatjuk, hogy: is. Mert kétségbevonhatatlanok például Bencsik István, Harasztÿ István, Jovánovics György, Kő Pál, Pauer Gyula művészetének nóvumai, a műveik által megtestesített egyediség, eredetiség és lelemény, a munkáikba foglalt mondandók mélysége, alkotásainak szuggesztív, esetenként megrendítő hatásvilága. De ugyanígy összeállítható egy olyan névsor is, amely a konzervatív szemléletű, a csupán a mesterségbeli tudást vagy a technikát csillogtató alkotók műformálási gyakorlatán túlmenően kevés esztétikai izgalmat keltenek, s csupán rutinszerű, korábban bevált, vagy a divathullámok által felkínált plasztikai megoldásokat ismételgetnek, unalmas formai patronokat pufogtatnak. Ezeket az aspektusokat mérlegelvén ajánlott alaposan megvizsgálni, kritikai górcső alá venni az Antal Károly-, Györfi Sándor-, Kutas László-, Madarassy István-, Marton László-, Mihály Gábor-, Péterfy László-oeuvre alkotásait. Vitathatatlan, hogy az újítást, a progressziót, a karakteresen önálló művészi látásmódot a huszonkét Kossuth-díjas közül hét alkotó: Bencsik István, Farkas Ádám, Jovánovics György, Haraszty István, Kő Pál, Megyik János és Pauer Gyula szobrászata reprezentálja meggyőző, korszerű szemléletet tükröztető művekkel. Kérdés persze – és ez a díjazottak névsora által évtizedek során sem kristályosodik ki –, hogy mi a díjadományozás szakmai (és etikai) kritériuma – valamifajta megbízhatóság, merev ragaszkodás a hagyományokhoz, az alacsony szintű közízlés szolgálata, vagy esetleg latba esnek az innovatív, a szakmai megegyezések által nem szentesített, progresszív kezdeményezések is? A Kossuth-díj által körvonalazott művészeti frontok, eszmények és minőségek szépen kirajzolódhatnának a díjjal honoráltak műveiből időről időre rendezett, egy-egy díj-periódust átfogó kiállítással: a művészeti, esztétikai, művészettörténeti tanulságok nemcsak a szobrász-szakmának, hanem a díjak odaítélőinek is szemléletesek és fontosak lehetnének. Tapinthatóvá válna a következetlen kapkodás és a zavar. A remekbe szabott munkák mellett ott állnának a semmitmondó, üres, felületes kompozíciók – és ez a változatosság nem gyönyörködtetne. Így nyilvánvalóvá válna, hogy a kor autentikus, a valóságnak nevezett szférájával együtthangzó, arra reflektáló szobrászművészete korántsem (és nem csak) a Kossuth-díjjal jutalmazott alkotók munkáival fémjelezhető. Sőt. (És ez által a díj általi legitimizáció oly intenzív ereje és hatása is enyhülne kissé.)
A díjazási szempontok és metódusok felülvizsgálatának szükségszerűsége mellett – különösen a monumentális köztéri szektor aspektusából – elengedhetetlen a törvényi szabályozás revíziója. Az 1991-es önkormányzati törvény kimondja ugyan, hogy a köztéri művek létrehozói csak szakértői bizottság szakvéleménye alapján állíthatnak köztéri alkotásokat, de azt már nem határozza meg a rendelet, hogy ki lehet a szakértő. Vagyis akár a megbízást teljesítő szobrász baráti társasága is megfogalmazhatja egy-egy terv jóváhagyó bizonyítványát. De mindez csak formalitás: a döntések az egyenes megbízások és a pályázatok során is a polgármesteri irodák magányában és a képviselőtestületek politikai hovatartozással és (művészeten, esztétikán kívüli) érdekekkel vezérelt vagy árnyalt döntéseivel, kicsit jobb esetben szavazási procedúrái nyomán születnek meg. Hosszú-hosszú keletkezéstörténeti krónikákat idézhetnénk, amikor a pályázat szakértői bizottságának ítéletével szöges ellentétben kapott megvalósítási megbízást a „művész” dilettáns művének kivitelezésére, vagy amikor az egyenes megbízást teljesítő alkotó tervét a szakértői bizottság határozottan elvetette, ám végül a mű „eredeti fényében” mégis ott áll a köz kitüntetett jelentőségű terén. És ott áll aztán éveken, évtizedeken át, hírt adva egy rossz szellem és gyakorlat által integrált, látszólag átfogó társadalmi léptékekben megvalósított, a maga nemében korjelző „művészeti” tevékenységről, mindaddig, míg az ominózus alkotás megszokott, megunt környezeti elemmé nem szürkül. Ilyen, szakértői szinten eredetileg mereven elutasított terv volt példának okáért az óbudai Árpád lovas szobor (Oláh Mátyás László, 2018), és a szakértők véleménye alapján többek között egész más kompozíciónak kellene állnia a soroksári Hősök terén Kligl Sándor szobrászművész kitelepítési emlékművének (2016) helyén is. (És semminek sem szabadna állnia ott, ahol ugynaezen művész pécsi, botrányok övezte Weöres Sándor-szobra /2014/ áll.) Vagyis a törvényi szabályozás terén sürgősen egyértelmű helyzetet, rendet kellene teremteni.
Végül egy teljesen elhanyagolt területre is emlékeztetni szeretnénk, amely a teljes magyar művészet megoldatlan problémája: a művészeti, ez esetben a szobrász-hagyatékok sorsa. Egy-egy életmű lezárulásával, egy-egy alkotó halálával megoldhatatlan problémával, a hagyatékban fennmaradó művek sorsának rendezhetetlenségével szembesülnek az örökösök. Különösen sújtja ez a művek nagy helyigénye és sérülékenysége miatt a szobrászokat, akiknek az alkotásai egyáltalán nem, vagy csak nehezen integrálhatók a műkereskedelembe. Nagyon sok érték, nagyon sok mű és művészeti dokumentum semmisül meg, tűnik el ezért nyomtalanul. E hagyatékok sorsával foglalkozni kellene, valamilyen megoldást kéne találni fennmaradásukra, megőrzésükre, hogy az elkövetkező korok művészettörténete ne szembesüljön megmagyarázhatatlan hiányokkal, művek helyett esetleg csak fotókkal, és leírásokkal.
Válságkezelő javallatok:
- Az emlékművek, emlékeztető jellegű köztéri objektumok létrehozásának azonnali felfüggesztése, mintegy tíz vagy inkább húsz éves moratórium meghirdetése.
- A fennálló köztéri objektumok megőrzésével és az új köztéri objektumok (autonóm szobrászati alkotások) létesítésével összefüggő új jogi szabályozás kidolgozása. Az országos, a fővárosi és kerületi jogkörök és gyakorlat összehangolása.
- Önálló, független, a köztéri emlékanyaggal és az új munkák megvalósításával foglalkozó szakintézmény létrehozása, jogköreinek meghatározása. A köztéri művészeti terület szakértői testületének létrehozása.
- Az autonóm monumentális szobrászat ösztönzőinek kidolgozása, rendszerének kiépítése és működtetése, anyagi forrásainak folyamatos biztosítása (ezrelékes rendelet érvényesítése az autonóm szobrászat körében).
- A klasszikus értelemben vett szobrász-céh létrehozásának ösztönzése, törekvés a szobrászmesterség ethoszának és szakmai garanciáinak visszaállítására.
- Művészeti-szervezeti rekonstrukció, a szakmai képviselet, a díjadományozás rendszerének reformja.
Visszatérve a bevezetőben elhangzott eszmefuttatásra, vizsgáljuk meg példaként a benzinkút monumentális szobrát. Milyen különös – ám valójában kézenfekvő –, hogy a benzinkút monumentális szobra pontosan ugyanolyan, mint egy benzinkút – merthogy egy benzinkút valójában is monumentális –, csak éppen próbálkozásaink sorozatosan kudarcba fulladnak: minden erőfeszítésünk ellenére sem ad benzint. Ez a hiány, ez a hiány-kreáció lenne a szobrászat? Vagy a szobrászat az valami egészen más, csak éppen ez a lényege? Vagy talán maga a visszafojtás a szobrászat-dolog esszenciája: hogy természetes ösztönzéseinket és indíttatásainkat legyűrve semmiképpen se várjuk el (felszólító mód!) egy eredetihez hasonló méretű benzinkút-szobortól a benzin-szolgáltatást? Vagy a kiszolgáló személyzet lenne a differencia-kulcs, amely egy benzint nem adó benzinkútszobor esetében nevetségesen felesleges lenne? Hogy például teljesen hiába próbálunk szendvicset vásárolni a benzinkút-szobor büféjében? Vagy talán a szigorú önmérséklet-tanúsítás lenne a dolog nyitja? Egyre sürgetőbb teendő tehát a szobrászati körökben: alaposan körül kell járnunk a hiány és a visszafojtás (és az önmérséklet-tanúsítás, az önuralom, a belátás) mindeddig kissé elhanyagolt tényezőit és jelenségeit. (Most tehát kissé hátrább csúszik a mondandó /mely eszmei/, az üzenet, a kifejezés, a szimbolizáció, a hatás, a jelentés, a megtévesztés stb. tényezője, illetve aktusa.) Tovább bonyolíthatja helyzetünket, hogy ha a benzinkút monumentális szobra mégiscsak vérbő (itt nehéz lenne alkalmazni a természetelvű-terminológiát), realista stílusban prezentáltan, meglepő, művészi leleménnyel áthatottan áll előttünk: és ha akadozva is, de mégiscsak ad benzint. Megválaszolhatatlan az a kérdés, hogy egy valóságos benzinkút átélőjében egyáltalán felmerülhet-e a gondolat (vagy a gyanú), hogy a benzinkútnak létezik, létezhet-e egy minden elemében azonos monumentális benzinkút-szobor megvalósulása is? Vagy hogy a benzinkút és a benzinkút monumentális szobra esetleg lehet ugyanaz, önmagában létező, önnön maga által megtestesített? És egy monumentális benzinkút-szobor szemlélői és átélői olthatatlan kényszert éreznek, érezhetnek-e, hogy hatása alá kerülve valamiféle ürüggyel, mindenfajta benzinvásárlási kényszer nélkül felkeressenek egy valóságos benzinkutat és elementáris művészi hatása alá kerüljenek?
Mint futó eszmefuttatásunk – és a nyitva maradó kérdéseink sora – tanúsíthatja, a szobrászatban mint dologban oly sok a pontosan meghatározhatatlan tényező és bizonytalan, kibogozhatatlan viszony, hogy a bevezetőben megfogalmazott állítást megerősíteni kényszerülünk. Nem tudjuk, hogy valójában mi is a szobrászat, mi is a szobor. Miként a márványtömbben valójában nincs ott az a szobor, amely egyes feltételezések szerint ott van – mert ha ott lenne, akkor bármi más is ott lehetne –, a szavak között sincs ott a korrekt szobrászat-terminus és nincs ott a jelentése sem. És mindez messze túlmutat e totálisnak vélt szűk világ, a szobrászat határain és dimenzióin, amelyről – kissé fellengzősen: óh, határok és dimenziók! – végső soron ugyanúgy nem tudunk semmit, mint magáról a szobrászatnak nevezett dologról. Helyzetünk valójában tehát, akárcsak a szobrászaté, valóban teljesen reménytelen.
Wehner Tibor
