Egyre inkább úgy tűnik, hogy a XXI. század nyugati emberének az eszmerendszerek és az értékrendek gyökeres átalakítása lesz a meghatározó feladata. Az új évezred új kihívásaira adott megoldási javaslatok mentén kialakuló új ideológiák megszületésének korát éljük. Hogyan reagálunk az életünk mindennapjait befolyásoló globalizáció következményeire? Milyen közel engedünk magunkhoz más kultúrákat? Hogyan képzeljük el a kultúrák egymás mellett élését? Mennyire fontos számunkra a természetes környezet megóvása? Miről vagyunk képesek lemondani érte? Ezekre a kérdésekre keresi a ma embere a választ, és egyre többen érzik szükségét az örökös terjeszkedés ideáját feladó, önmagát távolabbi perspektívába helyező, értelmes jövőképet felvázoló új eszmerendszer kidolgozásának. Ebben az útkeresésben természetszerűleg a művészek is szerepet kérnek és vállalnak, és közülük sokan a kreatív ipar helyett egyre inkább a totális életet tekintik tevékenységük színterének. A public art, a street art vagy az environmental art műfajainak megerősödése kiválóan demonstrálja ezt a galériarendszerből amúgy is kikívánkozó művészi attitűdöt.
A természeti vagy falusi környezetben alkotó művészek törekvései ugyanerre az általános társadalomjobbító szándékra rezonálnak, csak ők a világ agresszívabb átrendezését az urbánus központokban működő szereplőkre bízzák és megelégednek a kultúrpolitika szervezett játékterétől távol eső „kis gesztusokkal”. Az erősödő ökológiai problémák miatt a természetművészet ma éppoly aktuális és társadalmi értelemben is elkötelezett művészi kifejezési mód, mint a szociális jelenségekre reagáló, napjainkban viruló aktivista művészeti megnyilvánulás.
Miként is került vissza a műalkotás a természetbe? Mi is az a természetművészet? Hogyan alakult ki a vizuális művészetnek ez az izgalmas, sok mindent magába foglaló területe?
A reneszánsz, majd a felvilágosodás beköszöntével a műalkotások szakrális, rituális funkciói fokozatosan elhalványultak és a műalkotások esztétikai, történelmi, illetve pénzbeli értékei kerültek előtérbe. Megjelentek a kollektív emlékezet emblematikus intézményei, a múzeumok, és bennük a gyűjtemények, melyek az uralkodó osztályok emlékeit, történelmi érdemeit voltak hívatottak bemutatni és megőrizni az utókor számára. A XX. századra a művészet „beszorult” a bemutatására létrehozott épületekbe – múzeumokba, galériákba, színházakba, koncerttermekbe –, egy jól szervezett kulturális intézményrendszer erőterébe. A modern múzeumokban és galériákban a műalkotásokat steril terekben, eredeti környezetüktől elidegenítve tárják a közönség elé. Ezekben az ún. „white boxokban” a mű nem szerves része az őt körülvevő környezetnek, így minimális, elsősorban primér látványon alapuló interakció alakulhat ki a műalkotás és a kiállítótér között.
Az impresszionisták voltak azok, akik ténylegesen kimentek a természetbe, kivonulásukkal a téma iránti áhítatukat demonstrálva. Az egyik első modern szobrász, akinél a mű és annak természeti környezetéhez való viszonya kitüntetett szerepet kapott, a román Constantin Brançusi volt, aki legjelentősebb alkotásait (Hallgatás asztala, Végtelenég oszlopa, A csók kapuja) egy vidékies hangulatú kisvárosban, Targu-Jiuban, az általa tervezett park természetes környezetében helyezte el, ellentétben a köztéri szobrok felállításának addigi gyakorlatával.
Művészet és természet igazi, programszerű fizikai találkozása azonban csak az 1960-as évektől – Amerikában a land art-mozgalom kapcsán, Európában pedig az arte povera folyományaként – jelent meg. Ezt követően vált a műtárgyak természeti kontextusba helyezése elfogadott gyakorlattá. E praxis elterjedésének következtében sorra jöttek létre azok a művészeti központok, amelyek a városoktól távol, kis falvak környékén, kastélyparkokban, tengerparton vagy elhagyott szénbányák területén rendezték meg szimpóziumaikat, művészeti eseményeiket. A kilencvenes évekre a természettel való művészi interakció beágyazódott a kortárs művészetbe. Mára egyre inkább gyarapodik azoknak az alkotóknak a száma, akik a természettel való harmónia újrateremtésére törekednek, s a természeti anyagokat, tárgyakat, energiákat, helyszíneket közvetlenül alkalmazzák alkotásaikban, azaz közvetlen fizikai kapcsolatot teremtenek a természet és az alkotási folyamat között.
Ezek a művészek az urbánus környezettől távol, általában természeti, esetleg falusi környezetben hoznak létre alkotásokat, melyek kivitelezéséhez csak ritkán használnak gépeket, ehelyett elsősorban a kézműves technikákra szorítkoznak, sokszor az adott környezetben fellelhető természetes anyagokat hasznosítva. Ezek a szabadban hagyva idővel lebomló, többnyire mulandó „jelek” az adott táj specifikumát, sajátos vagy egyedi jellegét erősítik, összefonódásuk megváltoztathatatlan, a művek nem értelmezhetőek reálisan ezen meghatározott környezeti kontextuson kívül.
A természetművészetben azonban nemcsak a műalkotás helyszíne fontos, hanem a falusiakkal és a “természet igazi művészeivel”: a földművesekkel és kézművesekkel való interakció is kiemelt szerephez jut. hiszen a művészek gyakran a helyi közösségek segítségére támaszkodva dolgoznak. Az alkotói folyamatban a kézművesek, mesteremberek, fizikai munkát vállaló, egyszerű emberek tevőlegesen is részt vesznek.
Az így létrejövő, a természet ciklikus változásainak idejében létező, efemer jellegű művek felrúgják az örökkévalóságnak szánt műalkotás konvencionális mítoszát, egyszersmind teljesen ellentmondanak az intézményi és a gyűjteményi logikának: tulajdonjoguk tisztázása sokszor lehetetlen, a művek – önnön törvényeiket érvényesítve – legtöbbször visszatérnek a természetbe, legfeljebb a fennmaradó dokumentációjuk szerzői joga illeti meg a művészt, vagy a jogtulajdonost.
Egy új mozgalom születésének lehettünk tanúi Magyarországon is az elmúlt évtizedekben. Számos nemzetközileg is jelentős természetművészeti esemény valósult meg eldugottnak tartott vidéki környezetben, ami azt is bizonyítja, hogy a centrum–periféria alá-fölérendeltségi viszonya sem áll már szilárd lábakon ma, sőt, a helyszínválasztás plusz értékekkel és jelentéssel járulhat hozzá az itt létrejövő művekhez. A természetművészet meghatározott alkotásokat jelölő terminológiaként mára beépült a kortárs művészet szótárába. Tantárgyként való megjelenése néhány európai felsőoktatási intézményben az irányzat kanonizációs folyamatáról árulkodik, s ez a tendencia valószínűleg erősödni fog nálunk is az elkövetkező években.
Az ezredforduló óta számos művészeti központ, illetve művésztelep jött létre szerte a világban, ahol a természet áll az alkotói tevékenység fókuszában. Ilyen a CCANW – Centre for Contemporary Art and Natural World – Angliában, a GNAB Koreában, a Sandarbh Workshop Residency-projekt Indiában, az Arte Sella Olaszországban vagy az Echigo Tshumari Art Field Japánban, hogy megemlítsünk párat a legfontosabbak közül. Ezek a szervezetek laza hálózatként tartják a kapcsolatot egymással, elsősorban információáramlás céljából. Szerveződésük mottója inkább a kooperáció (együttműködés), mint a kompetíció (verseny), de az is közös jellemzőjük, hogy kerülik a központosított struktúrában, kultúrpolitikai stratégiákban való részvételt.
Magyarországon szintén több hasonló alkotói helyszín, művésztelep jött létre az elmúlt 10-15 évben, így például Noszvajon, a barlanglakásokban, a Velencei-tónál, a Tolcsvai Művésztelepen, a bódvaszilasi Művészetek Magtárában, vagy a legújabbak egyikét említve, Márokföldön, egy őrségi kis faluban. Erdélyben a négy évtizedes múltra visszatekintő Gyergyószárhegyi Művésztelep koncepciója ugyancsak természetművészeti színezetet kapott az ezredforduló környékétől.
Az információs társadalom előretörésével nemcsak a mindennapjaink változtak meg alapvetően, hanem emberi kapcsolataink minősége is. Az információs és kommunikációs technológia elterjedése egyre inkább izolálja az egyént és gyengíti a kisközösségek normaközvetítő és kontrolláló szerepét. A rurális térben, a helyiekkel közösen létrehozott alkotások esetében, a művészettel ritkán érintkező falusiak számára az alkotó folyamatban való közreműködés élménye, a körülmények megteremtésének feladata, a közös ügyben való odaadó részvétel jó eszköz lehet ennek az elidegenedési folyamatnak a lassítására, akadályozására. Ráadásul az ilyen összefogás eredményeképpen létrejövő munka azt is eredményezi, hogy a résztvevők magukénak érzik a kortárs formavilág jegyeit viselő műalkotásokat, jelentősen tágítva a befogadói csatornákat, nem beszélve arról nem mellékes tényről, hogy a megszülető műalkotások szintén a közösséget gazdagítják, még ha időlegesen is.
Természetművészeti alkotói munkába érdemesnek tűnik a művészeti hallgatók bevonása is. Az efféle „különös” alkotói folyamat elősegítheti az ökológiai aggodalmak sokféleképpen árnyalt művészi megfogalmazását, és a diákok, hallgatók a saját környezetükben nagyobb eséllyel tudják majd hatékonyan artikulálni a természet értékvesztése miatt kialakult valós problémákat, és felhívni a figyelmet a természeti és kulturális örökség megőrzésének fontosságára. Mindemellett a művészhallgatók egyéni kreatív munkálkodásuk révén nemcsak elméletben, de gyakorlatban is részeseivé válnak a művész társadalmi pozíciója újraértékeléséről, az alkotói felelősségről, a közügyekben való aktív részvétel fontosságáról szóló művészi-társadalmi diskurzusnak. Ezek a hallgatók a tanulmányaik befejezését követően tudatosabban, ezért meggyőzőbben és nagyobb hatásfokkal tudják majd kifejteni tevékenységüket akár autonóm természetművészként, akár tanárként. Szűkebb környezetükben, adott esetben a szülőhelyükre visszakerülve, komoly tapasztalatok birtokában képesekké válnak egy kisebb közösség személetmódjának pozitív alakítására: kreatív és játékos módon elősegíthetik a környezettudatos magatartás, a környezetért felelős életvitel meggyökereztetését, erősítve egyúttal a művészet iránti fogékonyságot is. Ideális esetben akár a művészet, akár a természet felől megközelítve, környezettudatos cselekvésre tudják bírni a közösség tagjait, s be tudják vonni őket az alkotói folyamatokba is. Ez a módszer nagyobb hatásfokú lehet, mint a média által terjesztett száraz propaganda: modellértékű módszerként működhet a felbomló félben lévő falusi kisközösségek egyben tartására. Erre égetően nagy szükség van napjainkban.
Erőss István
Munkácsy-díjas képzőművész, a Magyar Képzőművészeti Egyetem rektora
