H Y P E R I O N
Kecső Endre képi világa
Minden igazi alkotó tevékenység a szellemi valóságok érinthetőségét, azok elérésének reményét hordozza. Az így megfogalmazott és formába öntött tartalmak – vagy közvetlenül irányítják a figyelmet ezekre a valóságokra és akkor a megértés útja rövidebb lesz, bár rögösebb – vagy közvetett módón, kanyargós ösvényeken hosszabb utat tesz meg a lélek, mire célját érve a teljes befogadásig eljut.
Alapvetően így szemlélhető a mű. Röviden szólva e két műtípus neve narratív, (elbeszélő) avagy szimbolikus (jelképi).
Kiváltságosak azok az alkotások, amik mindkét alaptípussal rendelkeznek. Ezek a lehető legszerencsésebb és legteljesebb módon igyekeznek közreadni mondandójukat. Kecső Endre festményei úgy tűnik, ezzel a kettősséggel mindenképp rendelkeznek. Ez az első állomás, ahol meg kell állni, mikor Endre festményeit szemléljük. Az ilyen választás persze mindenkor a közvetítő, alkotó tudatos szándékától függ. A közvetítőt pedig úgy hívják: – művész és tanító egy személyben.
A művész kettős személyiségéről:
Gyakran állítják a művészekről, hogy sokszor a fellegekben járnak, elrugaszkodottak, furcsák – egyszerűen mások, mint a többi ember. Ez persze Endrére nézve is elengedhetetlenül igaz!
A művész dolga éppen ebben a különleges pozíciójában rejlik. Feladata, hogy a dolgokra kellő távolságból – ha tetszik, – föntről lefelé tekintve szemléljen. Nincs más lehetősége! Karinthy Előszavának soraival élve:
„Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni”
Minden valódi művészet mögött egy világmegváltó szándék áll!
A művész személyének ambivalens jellege, hogy egyszerre szétszórt és egyszerre összeszedett. Ez már csak így van… Egyfelől elszenvedi a világ zaját, másfelől pedig próbálja meghallani benne a kellően tiszta hangokat.
Mindez a hétköznapok szintjéről szemlélve olykor túlzóan idealista szándéknak tűnhet.
De, ahogy azt mondani szokás, minél inkább elhagyjuk magunk mögött a földet, annál fényesebben ragyognak fel a csillagok. A sorsbéli dolgok: minden, ami idelenn történik és történni fog, egy nálánál magasabb összetett kozmikus rendszer eredménye és beteljesülése.
Ha érteni akarjuk, mi történik idelenn a világban, szükségszerűen fölébe kell annak emelkedni.
Az égen járás (fellegekben járás) képessége egyébként ősidők óta vágyott reménye az emberi léleknek.
Ezt a képességet, mint ős-minőséget, egyetlen szóval adhatjuk kellően vissza: –
HYPERION.
A görög mitológiából ismert név a titánok egyike.
Jelentése: ’magasan járó, égen járó.’
Valamikor magát a Napot személyesítette meg. Szimbolikusan az égen járó Isten, aki újra és újra pályáját bejárva az égbolton különböző arcait mutatja. Gyermekei a Holdistennő: Szeléné, és a Hajnal: Éón.
Hyperionnak, tehát az ókori görögök képzeletében és tudásában fontos szerep jutott. Ő kormányozza a nappalok és éjjelek váltakozó ritmusát, ekképpen mindazt, ami a földön történik. Az Ő személye nem kevésbé valóság, mint bármi más idelenn. Sőt azt kell mondani, léte megelőz minden létezőt.
Történetét több irodalmi mű is őrzi. Ezek egyik legszebbike született meg John Keats tollából:
Többek között az ő fantáziáját is megragadta e titán magasztos bölcsessége.
Művében, az emberiség tragédiáját vetíti előre.
Hyperion személyén keresztül láttatni engedi az Istenek és az emberek bukását.
Mert hiszen még az Istenek is szenvednek a sötétségtől, a szellem sötétségétől, aminek fizikai megfelelője az éltető Nap fényének hiánya.
Tisztázni kell, hogy ez a sötétség először a lélekben jelenik meg, s végül lassan megmérgezi a szellem egészét.
A bűnbeesés nagy tragédiája, hogy a figyelem a lényegről a lényegtelen felé fordul, és ez utóbbit élteti, tartja fenn. Az ember saját maga által megidézett világában kénytelen elszenvedni önmaga lefokozott létezését.
Keats művében Hyperiont kínzó látomások gyötrik.
Így tör ki kétségbe esésében:
,,Ó, éjek s napok álmai!
Ó, szörnyű formák! Kínos képzetek!
Kísértetek, komor, sötét hidegben!
Fekete gyommal benőtt mocsarak
Hosszúfülű fantomjai! Miért
Ismerlek titeket? Mért láttalak?
Örök lényem miért zavarodott meg,
Ez új rémségeket szemügyre venni?
El kell hagynom nyugalmam kikötőjét,
Dicsőségem bölcsőjét, enyhe táját,
Áldott ragyogás nyugodt kéjeit,
Kristály dómjaim, pavilonjaim
Fénybirodalmát? Elhagyott, üres lesz,
Nyomom se marad. Tündöklést, arányt
Nem látok én — csak halált és homályt.
Nyugalmam központjába is követnek
Hajthatatlan homályú látomások
És meggyalázzák minden díszemet.
Elbukni!” – így kiállt végül.
Kecső Ender festői szándéka, hogy ezeket a titáni-látomásokat a lehető legérzékletesebb módon egy lényegre szorítkozó primer festőiségen keresztül láttassa.
Mindezt Apellész örökségén keresztül, aki az első ismert festők egyikeként még jóval közelebb állt e szóban forgó mitikus tartalmakhoz, mint a ma embere. Az ő megtermékenyítő hatása – a festészetet, mint művészi kifejezésmódot alapjaiban határozta meg az elkövetkezendő korok számára. Ez a tudás hagyaték, amit Endre következetesen használ fel a mondandó rögzítése érdekében.
Most már konkrétumaiban is rátérhetünk a kiállított művek listájára.
A címeken keresztül már képesek vagyunk töretlenül betekinteni e képekbe.
A falakon látható alkotások a következők:
Görög fő – Röviden szólva: Amiben benne rejlik mindaz a tudás, amiről eddig szó esett. A mítoszok világát még elevenen átélő emberi lélek kivetülése.
Vasember – Az elbukott, tetteiben lealacsonyodott, végidők embere a hagyományban, egy világkorszak végén, a vaskornak nevezett érában.
Torzó – Jelentése: töredék, a sérült antik-görög műalkotások gyűjtőneve. Tehát mindaz, ami már nem ép.
Falkép – Mint az igaz és egyetlen (platóni) valóság halvány visszfénye, annak puszta látszata.
Tempó – Azaz a múló idő. Az örökkévalóságból, vagy a paradicsomi állapotból kizökkent lét. Az emberi sors – kentaur képében egyé forrasztja a létezés különböző szintjeit; ember-állat kettősségének képi megidézését és jellembéli féktelenségét.
Laokoón harcos – A hérosz, aki nem törődik bele bukott sorsába és újra képes harcolni önmaga illetve az ember felemelkedéséért.
Múzsa struktúra – Az ihlető szellem és eszme, amiből minden nemes törekvés erőt merít.
Ultramarinná dermedt őr – A felvigyázó, ki az éber szellem felett őrködve dacol a sötétség erőivel szemben.
Apellész öröksége – Örökség, miszerint hagyomány. Mindaz az az ős-tudás, ami az emlékezés és a felemelkedés reményteljességét az időben fenntartja az ember számára.
Elvarázsolt ember – A létében lefokozott, elbukott, lelki sötétségében vergődő ember megtestesülése és eltorzult alakja. A nyomorék.
Örökké valók: – A szellem szép ifjai, a szentséget tisztelők, igazhitűek áldott társasága, akiket meghívás ért az Istenek asztalához.
És végül, a –
Toposz: – Az eddig elhangzottak valójában toposzok a maguk nemében. Konkrétan e címet viselő mű összegzése és keveredése mindannak a tartalmi vonatkozásnak, amit Kecső Endre ebben a festői ciklusában ecsetje hegyére tűzött.
Fogadják szeretettel útravalóul!
Elhangzott Martfűn, 2023. 01. 20-án.
Révi Norbert
szobrászművész
