Elhangzott a Szolnoki Művésztelep Kert Galériájában a Munkácsy-díjas művész 60. születésnapja alkalmából rendezett kiállításon 2022. július 2-án

„A művészet és mesterségbeli része annyira szétválaszthatatlanok egymástól, hogy a technika
ismerete és megértése nagymértékben hozzájárul az alkotások élvezetének fokozásához.
Nálunk erre különösen szüksége van, mert közönségünk nem éppen járatos efféle
kérdésekben. […] Az alkotás és technikája egymástól alig választhatók el, legalább is nehéz
felismerni a határvonalat, ahol a mesterségen túl a művészet kezdődik. A viszony kölcsönös:
nincsen művészet mesterségbeli tudás nélkül, a puszta mesterkedés pedig még nem
művészet.” – így vélekedett Farkas Zoltán 1941-ben a Nyugatban megjelent kritikájában. A
művészi tehetség, egyéni látásmód, a kreativitás és mesterségbeli tudás együttes megléte az
alkotónak és alkotásának a befogadói és szakmai legitimációja miatt is érvényes elvárásként
jelent meg a művészet történetében. Bár vitathatatlan, hogy az akadémizmust és polgári
professziót bíráló avantgárd erősen kikezdte azt a megközelítést, hogy „nincsen művészet
mesterségbeli tudás nélkül”, ám közben érvényben hagyta Farkas állításának a másik felét: a
puszta mesterkedés még nem művészet. Joseph Beuys unalomig ismételt és sokszor
félremagyarázott és leegyszerűsített tételmondata alapján pedig úgy tűnhet, tényleg mindenki
vagy inkább bárki lehet művész, és bármi lehet művészet, azaz abban a hamis illúzióban
ringathatja magát a sikerre és elismerésre vágyó alkotó, hogy kemény munka és mesterségbeli
tudás nélkül is lehet nagy művész. Pedig Beuys világosan fogalmazott, szerinte ugyanis „a
művészet az egyedüli olyan életfilozófia, amely szabaddá teheti az embert”, s milyen
igazságtalan, ha csak a művészek élvezhetik e szabadság előjogait. Éppen ezért is gondolta
úgy, hogy azért lehet mindenki művész, mert az ember mindennapi tevékenysége válhat
művészetté. A művészet mint mindennapi tevékenység, „nem helyhez kötött, nem
egyjelentésű, nem szűkül le a művészeti objektum kontextusára; művészet, tehát mint a
viselkedésünkben hiánytalanul megvalósuló, kreatív elkötelezettség az élettel szemben.” Az
elmúlt évtizedekben oly sokan találnak önigazolást e gondolatiságban, pedig azt Beuys is
világossá tette, „a kibővített művészetfogalom nem teória, hanem olyan eljárás, amely azt
vallja, hogy a belső szem sokkal lényegesebb, mint az aztán amúgy is létrejövő külső képek.”
Ugyanakkor mégis úgy tűnik, napjainkban a mesterségbeli tudás nem fontos, sőt odáig
jutottunk, hogy néha lesajnálóan beszélnek azokról, akik színészként jól artikulálnak és nincs
beszédhibájuk, íróként helyesen egyeztetik az alanyt az állítmánnyal, zenészként nem csak habverővel tudnak hangot kicsalni a hegedűből, s szobrászként képesek úgy megmintázni
alkotásuk tárgyát, hogy arra rá is ismer a figyelmes befogadó.
Az ötlettől a vázlat papírra vetésén, a makett elkészítésén, a formázáson, az öntésen, a
cizelláláson és a patinázáson át a mű végleges helyén történő felállításáig hosszú út vezet, s
valamennyi munkafázist még a jó művészek közül is csak kevesek képesek maguk teljesíteni.
Ehhez ugyanis valódi tehetség, kitartás, szorgalom, anyagismeret, fizikai erő és fegyelem,
valamint alázat kell. Alázat a napjainkban egyre jobban lenézett fizikai munkával szemben, s
annak elfogadása, hogy az alkotó az idejének és a tehetségének egy részét arra „pazarolja”,
hogy olyan részfeladatokat is maga végez el, amit alvállalkozó iparosok is meg tudnának
csinálni helyette. Sőt, adott esetben más művészek számára is vállal kivitelezési, például
bronzöntési munkálatokat.
Természetesen nem állítom, hogy ne lehetne zseniális műveket létrehozni úgy, hogy az
isteni szikrát felvillantó alkotó személy a fizikai kivitelezésben alig veszi ki a részét. Azt
viszont kifejezetten elítélem, hogy a saját művük miden részletének a kidolgozására képtelen
alkotók között vannak olyanok, akik saját érdemeiket mások munkájának, pontosabban a
kivitelezés fizikai részét végző mesteremberek tevékenységének a lekicsinylésével kívánják
felnagyítani. Fölösleges dolog ez. Érdemes a kedvükért felidézni Kassák óriású hatású
költeményét, a Mesterembereket:

Mi nem vagyunk tudósok, se méla, aranyszájú papok
és hősök sem vagyunk, kiket vad csinadratta kísért a csatába
s akik most ájultan hevernek a tengerek fenekén, napos hegyeken
és a ménkővert mezőkön szerte, szerte az egész világban.
A kék firmamentum alatt most bitang vérben fürdenek az órák…
De mi már távol vagyunk mindentől. Ülünk a sötét bérkaszárnyák alján:
szótlanul és teljesen, mint maga a megbontatlan anyag.
Tegnap még sírtunk s holnap, holnap talán a mi dolgunkat csodálja a század.
Igen! Mert a mi csúnya tömpe ujjainkból már zsendül a friss erő,
s holnap már áldomást tartunk az új falakon.
Holnap azbesztből, vasból és roppant gránitból életet dobunk a romokra
s félre az államdekorációkkal! a holdvilággal! és az orfeumokkal!
Hatalmas felhőkarcolókat építünk majd és játéknak az Eiffel-torony mását.
Bazalt talpú hidakat. A terekre új mithoszokat zengő acélból
s a döglött sínekre üvöltő, tüzes lokomotívokat lökünk, hogy ragyogjanak és fussák be a pályát, mint az ég szédületes meteorjai.
Új színeket keverünk s a tenger alá új kábeleket húzunk
és megejtjük az érett, pártalan asszonyokat, hogy új fajtát dajkáljon a föld
s örüljenek az új költők, akik az idők új arcát éneklik előttünk:
Rómában, Párisban, Moszkvában, Berlinben, Londonban és Budapesten.

Kassák óriási hatású költeménye olyan kérdésekről is szól, amiket már vagy
meghaladott az idő, vagy hiteltelenné tett a kommunista diktatúra: a mesteremberek tömege, a
munkásosztály már csak a történelemkönyvek lapjain létező társadalmi kategória, a fizikai
munka becsülete pedig végképp kiveszni látszik az elpuhuló nyugati kultúrából. Az
önbecsüléssel és szaktudással rendelkező, önmagát megszervezni és képviselni képes
munkások nem formálták újjá a világot, viszont sikerült a négy sarkából kiforgatnia a rájuk
hivatkozó, őket megtévesztő és kihasználó kommunistáknak, akik forradalomnak hazudták a
puccsot, és ellenforradalomnak a szabadság és nemzeti szuverenitás visszaszerzésére tett
kétségbeesett kísérletet. Kassák elementáris erejű versének 1915-ös publikálása után pusztított
a véres Tanácsköztársaság, s a munkások jogos vágyait és igényeit kihasználó és kiforgató
negyven évnyi szocializmus, amelyben Kassák is megtapasztalta a majd egy évtizednyi
kényszerű hallgatás, a belső száműzetés elvtársi „igazságait”. A Mesteremberek nemcsak a
munkásság lehetséges új szerepéről énekel, hanem radikálisan visszautasítja a hagyományos
költőszerepeket is, a művészet és a mesterségbeli tudás viszonyán merengve áttételesen ezt
értelmezhetjük a jó értelemben vett mesterek és tudásuk himnuszaként is. S mindez egyben
egy autodidakta író és képzőművész óriás névjegye is: a tanulás, az önképzés, a szorgalom, a
kitartás, az állhatatosság és a sok-sok munka meghozza gyümölcsét.
Ez a hosszú felvezetés valójóban a hatvanéves Pogány Gábor Benő szobrászművész
dicsérete. Ráadásul fordítva is igaz: az ő munkássága is legitimálja mindazt, amit tehetség és
szorgalom, művészet és mesterségbeli tudás viszonyáról írtam. Antall István rádiós szerkesztő
is kiemelte, hogy Pogány Gábor Benő „minden – a tisztes mesterségben gyökerező –
indulatát, gondolatát szobrai számára tartja fenn. Tehát aki formai, vagy gondolati kísérleteket
sejt e plasztikák világában, az költészetet talál. Költészetet, amely az emberi lét első
pillanatától (ha volt egyáltalán ilyen első pillanat az állati létből való kiválásunk
fölmérhetetlen folyamatában) mítosz-teremető gesztus. Persze létezésünk már önmagában is
az, hiszen történelmünk ismételt és ismételt újramondásával a fantázia világát is gazdagítja,
mondható mesét is teremt a puszta értelmezésen és a tudományon túlmutató képességünk.”
Hogy gyökerezhet-e a tisztes mesterségben indulat, azt nem tudom, de hogy hatalmas erő lehet benne, abban bizonyos vagyok. Teremtő erő, amely a szobrász, a kétkezi ember esetében
egyszerre szellemi és fizikai dimenziójú. S Pogány Gábor Benő a mindennapi munkával, a
kétkezi foglalatoskodással tagadja azt, hogy a képzőművészetben csak a műalkotás
anyagtalanná válásával lehet érvényes tartalmat felmutatni, s válaszolni a 20- és 21. század
nagy kérdéseire. Azaz csendesen vitatkozik azzal a teóriával, amit a New York-i Guggenheim
Múzeum kurátora, Piroschka Dossi fogalmazott meg a Hype! Művészet és pénz című
könyvében: „A művészetben és a piacon az innováció vált hajtóerővé. A 20. században a
műalkotás anyagtalanná válásában ez mutatkozott meg a művészet leglényegeként.” én ebben
ugyanakkor megengedőbb vagyok: mindegyik út és értelmezési kísérlet érvényes és
eredményes lehet, csak az a fontos, hogy megtalálják a közönségüket, s ne érvényesítsenek
olyan hatalmi szempontokat, amelyből egyfajta kizárólagosságra törekvés következhet. Az
útkeresésnek sokféle módja lehetséges, de a metodikai kérdéseken túl abban igaza lehet Hans
Beltingnek abban, amit A művészettörténet vége című könyvében úgy fogalmaz: „mindenki a
saját útját keresi, hogy tájékozódni tudjon a történeti kultúra labirintusában, amelyben
Ariadné fonala már elszakadt.” Így érthető igazán Antall István előbb idézett gondolata:
„történelmünk ismételt és ismételt újramondásával a fantázia világát is gazdagítja, mondható
mesét is teremt”, s ez a mítoszteremtő vagy újraértelmező szándék a szobrász esetében
tárgyakban ölt testet; agyagból, gipszből, kőből és bronzból formálja meg azt a csomót, ami
összeköti Aridné megszakadt fonalát.
Nincs könnyű dolga a szobrászat hagyományos kifejezési módozataihoz,
anyaghasználatához ragaszkodó, valamint a köztéri szobrászat rendkívül behatárolt
elvárásrendszeréhez igazodni kénytelen, ugyanakkor a kreatív, világteremtő képességgel
rendelkező Pogány Gábor Benőnek. A műalkotás anyagtalanná válásának gesztusa arra is
rámutatott, hogy a köztéri szobrászat az egyik legkevésbé változó, nehezen megújítható, a
kortárs művészeti innovációt ab ovo megnehezítő megnyilatkozási formája az
alkotóművészetnek. Bár az is igaz, hogy jó indok a tehetségtelenség, az ötlettelenség, és a
mesterségbeli tudás hiányának a leplezésre: anyagtalanná vált műalkotások sorát hozták létre
a szobrokat nem készítő szobrászok, az épületeket nem építő építészek, azaz az élet
hiábavalóságán kesergő és az alkotás fölöslegességéről filozofálgató zsenik. Pogány Gábor
Benő joggal teheti fel önmagának azt a kérdést: miként találja meg úgy tartalom és forma
egységét, hogy miközben bátran vállalja értékalapú konzervatívizmusát, a hivatásának fizikai
szabályaihoz való ragaszkodását, s a köztéri alkotások elkészítése során még a
legnehezebbhez, azaz a megrendelői igényekhez is igazodjék, aközben új világot is
teremtsen? Képesnek kell lennie a legmagasabb színtű mesterségbeli tudás folyamatos demonstrálásán túl önálló esztétikai minőséget létrehozni. Azaz neki is, mint a legtöbb
szobrásznak, igazolnia kell, hogy – Farkas Zoltán szavaival – nem mesterkedik, hanem
mester, igazi művész. Mert amellett a tény mellett nem mehetünk el, hogy Kassáknak igaza
volt abban, amit leírt 1926-ban Az új művészet él! című nagy esszéjében: „nemcsak
rosszakaratúnak, hanem valóban süketnek és vaknak is kell annak lennie, aki el nem ismeri,
hogy a klasszikus művészet hatóerői az utóbbi húsz esztendőben erősen a háttérbe szorultak, s
nincs ország és nincs város, ahol az új művészeti törekvéseknek művelői és elismerői ne
lennének.
De tovább mehetünk és azt mondhatjuk: az új művészet ma már nemcsak az esztétika
merev törvényei alól szabadította föl magát, de ami erejét, elhivatottságát, időszerűségét
leginkább bizonyítja, nagy hatással van életünk egész stílusára, a mesterember munkái, a
tömegáruk, mindennapi használati tárgyaink sem tudták kivonni magukat hatása alól.”
Az azóta eltelt évszázadban is lehetett és kellett is érvényeset alkotni, nem feledve a
kassáki gondolat folyamatos időszerűségét: „a művészet nem a társadalom törvényein kívül
álló szépségideál, hanem a kor egyéb erőitől determináltan, mindennapi életünkből eredő és
arra visszaható életmegnyilvánulás”.
Ha az életmű egyes darabjaira tekintünk, akkor azt láthatjuk, éppen a múlthoz való
összetett viszonya, a különböző hagyományok (a sámánizmustól a kereszténységen át a
modernizmusig) elemeinek finom ötvözése, szó szerinti összegyúrása hozza meg Pogány
Gábor Benő számára a sikert. Ahogyan Antall István fogalmazott: „Ez a szobrászat nem tud
és nem is akar felejteni. Összegyűjtött emlékképei mégsem posztmodern idézetek, nem az
újra összerakott részletek mámorát kínálják, hanem az emberiség kulturális élményeinek
ezredforduló utáni izgalmas megfogalmazását. Fölismerhető utalásai ellenére is gyökeresen
új, eredendően mégis ősi élményeket hív elő, s azt a hibát aligha szabad elkövetnünk, hogy a
historikus gondolkodás könyvelőihez méltó buzgalommal datálni kezdjük a munkák ihlető
eredetét. Nem. Pogány Gábor Benő természetelvű, fantáziával termékenyült figuralitása a
legigényesebb absztrakció, hiszen a leghagyományosabb szobrászi eszközökkel ad esélyt a
meghökkentően szabad képzettársításoknak.” Ebből a szempontból az életmű
legkiemelkedőbb darabjai a Magyar mitológia sorozat három sodró erejű szobra, a Cantata
profana (2005), a Sámán (2007), és a Garabonciás (2010), valamint az önnön csapdájában
vergődő, kockába zárt Öngörgető (1989), a feszület szóval is játszó Feszültség (1987) című
megrázó alkotása.
Sok kiváló köztéri alkotása közül is kiemelkedik az Assisi Szent Ferenc prédikációja a
madaraknak (2008) című, hányatott sorsú műve, az ókori görög mitológia legszebb történetét és a szerelem erejét megidéző Philemon és Baucis (2003), a veszprémi örmény
zarándokhelyet ékesítő Ararát (1997), amely megjeleníti a Biblia özönvíz-történetének szent
hegyét a megfeneklett Noé bárkájával, a lajosmizsei Életfa (2002), valamint a
Székesfehérvárott felállított Aba-Novák Vilmos (2015), a kompromisszumokat nehezen tűrő
művésznek – a műfaj kötöttségei ellenére is – kompromisszumok nélkül ábrázolt alakja.
Domborműveinek, kispalsztikáinak, érmeinek, az általa tervezett díjaknak a száma a
munkához való etikai viszonyát is tükrözi, s ennek a gyökereit Szent Ágostonnál kell keresni,
aki az ötödik században írt regulájában így fogalmaz: „Senki se dolgozzék magának, hanem
minden tevékenységetek a köz javára irányuljon, sőt nagyobb buzgalommal és vidámabb
készséggel, mintha egyedül csak magatoknak csinálnátok valamit.” S az alkotás, a művészet
szabadságára és a munka szükségszerűségének belátására is utalva ezt még kiegészíthetjük a
20. század jeles pápájának, VI. Pálnak a gondolatával: „csak az a munka nevezhető
emberinek, amelyet az ember értelmi belátása alapján szabadon végez”. De ami különösen
fontos, Pogány Gábor Benő esetében a szorgalmát is kifejező mennyiség sosem válik a
minőség, a szakmai igényesség rovására. Még a megrendelésre készített díjai is szuggesztív
művészi erőt sugároznak, különösen a Magyar Villamos Művek Zeusz-Díja (1989), vagy az
Év építésze díj – Pro regio architect (2013).
„Minden valamirevaló művész képes előhívni magából a teremtés pillanatát lehetővé
tévő lelkiállapotot, ami persze úgy hozza magával a lázat lehűtő kételkedést, a kínnal,
mámorral vegyülő megfejthetetlen létformát, hogy az még az alkotó előtt is örök titok marad
– véli Antall István. – Pogány Gábor Benő már ismeri ezt a titkot, s ami ránk tartozik belőle
azt a maga teljességében meg is tudja mutatni. Neki és magunknak csak annyit: minél
gyakrabban lehessünk e teremtő látomás tárgyi megmutatkozásának (tehát önnön múltunknak
és jövőnknek) ámuló részesei.
A hatvanéves Pogány Gábor Benő – reményeink szerint még sok új alkotást szülő –
munkássága szerencsére még lezáratlan, ám azt már az elmúlt három és fél évtized tükrében is
kijelenthetjük: az igazság keresése, és az emberi létezésen túli igazság vizuális
megjelenítésére tett bátor kísérletek szövik át ezt a már most is gazdag életművet. Mert Martin
Heideggerrel együtt ő is tudja: „A plasztika: a lét igazságának megtestesülése az igazság
helyét megalapító műben.”