Posta Máté: Piazza – 2021, Kert Galéria
Posta Máté művei realista jellegük miatt igen egyértelmű, könnyen értelmezhető alkotásoknak tűnnek. Valójában azonban festményei túlmutatnak a vizualitáson, hétköznapi valóságrészletei konceptuális minőségek hordozói. A szinte fotografikus hűséggel visszaadott látványrészletek nem mentesek az absztrakciótól sem, de mintha az absztrahálást a művész már a látvány kiválasztásánál megkezdené. Erre utal a kiállítás két hívószava: a Piazza illetve a Veduta kifejezések, melyek a mögöttes tartalom keresésére szólítják fel a nézőt.
A kiállításon szerepeltetett művek többsége az ütött-kopott falfelülettel, pontosabban annak egy darabjának részletes megfestésével foglalkozik. Ezen művek vedutaként való interpretálása tehát egy „pszeudo műfajmegjelölés,” vagy ha úgy tetszik, egy intellektuális játék, hiszen a hagyományos veduta ábrázolások szinte minden formai konvencióját figyelmen kívül hagyják. A művész megmarad ugyan a részletes, realista ábrázolásmódnál, ám a város látképe helyett annak egy kicsiny részletét választja képtémául. Lemond a távlati ábrázolásról, a topografikus hűségről, a nagy, állandó „egész” helyét az esetleges, változó „rész” veszi át. Festményeit nem a megjelenített látvány teszi hely specifikussá, hanem a valóság részleteként megjelenő utcatáblák. Mindezek ellenére a névválasztás nem a megtévesztés eszköze, hanem útmutató az értelmezéshez. Általa válik nyilvánvalóvá a bravúr: egy jelentéktelen, ám jól kiválasztott részlet betöltheti ugyanazt a funkciót, melyet a grandiózus egész megörökítése: képes egy egész város hangulatának megragadására.
Kézenfekvő, hogy akárcsak a sorozat, úgy a tárlat címe is az olasz miliőhöz kapcsolódik, hiszen a kiállított festmények szinte mindegyike Velence falrészleteit örökíti meg. A „tér” elnevezés mégis rejt magában némi anomáliát, tekintve, hogy az itt látható kétdimenziós művek tematikájukból adódóan többnyire sík felületre és szűk látószögre koncentrálnak. Azáltal azonban, hogy a városban megjelenő kültéri falfelületeket képezik le, az utca vizualitása bekerül a kiállítótérbe, amely ily módon térré alakulhat át. Játék ez az „itt” és „ott”, „kint” és „bent” között, amelynek egyébként a pandémia árnyékában különös aktualitása lehet. A cím tehát képek összessége által megidézett új minőségre utal: magára a kiállító térre, arra a „mátrixra”, amely a festmények között létrejön, s amelybe belépve a látogató vizuális kreativitása révén egy piazzán találhatja magát. Mivel egyik műalkotás sem örökít meg konkrét látnivalókat, hanem azokat esetleg csak a közelükben látható utcatáblával idézik fel, sokkal nagyobb teret engednek a teremtő fantáziának.
Posta egyes képein első ránézésre esetlegesnek tűnik, mi került a képmezőbe, mintha festményei kompozíciós lehetőségei épp oly determináltak lennének, mint a valóságot mechanikus úton leképező kameráé. Ilyen, szinte zavaró képkivágás figyelhető meg például Ponte Brazzo c. képen: egy ablakkeret széle pont belóg a képtérbe, míg az alsó számsor épp hogy nem csúszik ki onnan. Hasonló a Rialto c. festmény kompozíciója is: ott a kép széle egy erkélyt, egy ajtónyílást és egy faragott boltívet csonkít meg. Ezzel a módszerrel hangsúlyozza a művész, hogy műalkotása ténylegesen a valóság egy részlete, amelyet korrigálások nélkül, hitelesen ábrázol. Posta azonban a káoszban is megteremti a rendet. A Ponte Brazzon a téglákig lecsupaszított falfelület és a rendezett, fehér utcatábla harmonikus egyensúlyba kerülnek egymással. A Rialton a töredékek elhelyezkedése és az árnyékos illetve napsütötte falfelület aránya adja meg a kép dinamikáját, valamint finom ellentétet képez a mű két oldalán megjelenő indusztriális kábelek merevsége és a faragott boltív lágy ívelése.
Az Aranymetszés c. kompozíción az esetleges képkivágás érzetét a mű címe cáfolja meg, hiszen az egyenetlen téglafalat a homogén vascső épp az aranymetszés arányai szerint osztja két részre. A címadás és az ábrázolás ismét felhívják a figyelmet arra az igazságra, amit az utcafal részlete és a veduták kapcsán megállapítottunk: nevezetesen, hogy a részben benne van az egész; egy bagatell képtéma is megidézheti az antik tudomány fenségességét.
A Campo S. Polo című festmény a valóságrészlet figyelmes kiválasztásával magát a látványt értelmezi át: a képen a fő motívumot – a kereszt formáját – az épületnyílások közötti falfelület adja ki, kontúrját az ablakokat és üvegajtókat keretező fehér sáv alkotja meg. A mű tehát egy spontán kereszt kompozíció, amely ötvözi Posta két kedvenc motívumát: a pusztuló téglafalat és a tükröződő felületeket, amelyek egyébként igen eltérő festői kihívások elé állítják a művészt. Mind a málló téglafal, mind a tükör jelenléte miatt a műnek erős vanitas jellege van, amely a kereszt motívum által szakrális értelmet is nyer. A kereszt közepén megjelenő szent felirat, valamint az azt érintő és alatta végfutó kábelek révén talán a töviskoronára is asszociálhatunk, így szenvedéstörténeti utalásként is értelmezhetők. Ez a mű a tárlat talán legösszetettebb alkotása, amelyben számos ellentétes minőség (pl. banális és szakrális, pillanatnyi és állandó) egészítik ki egymást. Fotografikus hűsége ellenére konceptuális jellegét emelik ki a belőle kiolvasható klasszikus szimbólumok, mint a fal, a kereszt vagy a tükör.
Szintén több kulturális elem látható a Karnevál című képen, ami e miatt kissé eklektikus látványnak hat. A kép alján futó meander motívum, a Madonna szobor és az üveg mögött felsejlő maszkok ütköztetik a szent és profán témákat, de a tömör fal és a külvilág látványát részben visszaverő, ugyanakkor átlátszó ablak motívuma az anyagi minőségek ellentétét is hangsúlyozzák. Ugyancsak az üveg és a téglafal eltérő struktúrája figyelhető meg a Vaporetto c. képen, ami talán a legtöbbet mutat Velencéből a kirakatban tükröződő lépcsős híd fragmentuma által. A tárlaton ez az egyetlen festmény, amelyen az utca emberének kéznyoma, egy falfirka is látható. Ez a spontán gesztus újabb színt visz a megkopott falfelület, az azt részben korrigáló vakolat, majd az arra felfestésre került utcatábla időről és elmúlásról szóló párbeszédébe.
Kézenfekvő ugyan, de fontos kiemelni, hogy a pusztuló felületek ábrázolása révén minden kiállított festményen megjelenik a mulandóság témaköre. Explicit foglalkozik ezzel a Vanitas c. kompozíció, amely a frissen festett, ép állapotú és a már megkopott falécek felületét állítja egymással szembe. A klasszikus vanitas ábrázolások a földi javak mulandóságára hagyományosan különböző gyümölcs és virágcsendéletekkel, gyertyák, koponyák, homokórák, tükrök ábrázolásával hívták fel a figyelmet. Posta ez esetben is sokkal hétköznapibb látványt használ a téma feldolgozásához. A mű alaposabb szemrevételezése szükséges, hogy megtaláljuk a képen egy légy alakját, amely művészettörténeti utalás is, hiszen a holland kismesterek csendéletein a kis rovar mint a mulandóság szimbóluma jelent meg.
Összességében elmondható, hogy a művek konceptuális jellege mellett igen hangsúlyos szerepet kap a vizualitás. Posta rendre olyan képtémákat keres, amelyek szakmai próbatétel elé állítják. Különösen izgalmas számára az emberi alkotás eredményeként létrejövő geometrikus ritmika, a különböző felületek, matériák, s az azokat megkezdő idő pusztító nyomai, valamint az érzékelést befolyásoló fény-árnyék hatások és tükröződések. Maga a téglafal is, noha egy jelentésekkel többszörösen terhelt, a művészettörténetben gyakran használt szimbólum, Postánál inkább a faktúrák sokféleségének vizuális vizsgálatára alkalmas felületként jelenik meg. S noha elsősorban festői kihívások foglalkoztatják, a valóság leképezésével át is értelmezi azt. Képeinek hétköznapi témái a látványrészlet érzékeny kiválasztásával és az intellektuális előadásmód révén a létezés végső kérdéseihez vezetik el a befogadót.
Karlik Anett művészettörténész
