Mennyit kell még aludni addig? – kérdi a gyermek, ha nagyon vár valamit. Te tudsz ilyet csinálni a kezeddel? – mutatja, és érdekes módon kulcsolja össze az ujjait. Ezek a gyakran átélt helyzetek jutnak eszembe, ha Verebes György festményeit nézem. Talán a tisztaságuk miatt. Talán az intim közelség miatt, ahogy elidőzhetünk egy alvó arcot nézve, vagy rácsodálkozhatunk, mennyi mindent tükröz egy ember kézfeje. Az idő létezése tolakodik elénk minden kép által – az alvás, amely az időt szabdalja előttre és utánra, mára és holnapra, valóságra vagy álomra. Mi történt mielőtt álomba merültek a titánok? Mi lesz, ha felébrednek? Mi lesz, ha túl korán vagy túl későn térnek vissza?
Alszanak a titánok, alszik lo, emberléptékkel mérve bejárhatatlan távolba merült a világ, amelyből vétettek. Miért ismerünk rájuk mégis? Honnan tudjuk, hogy még Hádész birodalmánál is van tovább? És honnan ismerjük a várakozás, a vállalás vagy az aggodalom gesztusait? Verebes György képei azt mutatják meg, ami közös. Nem a szertecsapódott sokféleséget hozzák, hanem a lélekmélyben megőrzött egyetemes bölcsességet. Az átmenet perceit tágítják örökkévalóvá. Azt láttatják, ami emberi. A megnyugvásban és a nyugtalanságban is.
Bonczidai Éva
