Jankó Judit: Megújult a Szolnoki Művésztelep

Mária, a budapesti Vasarely Múzeum igazgatójaként mentél nyugdíjba, de sosem szakadtál el teljesen Szolnoktól, most is kétlaki életet élsz, Budapesten és Szolnokon is fenntartasz egy lakást. Mikor és hogyan kerültél Szolnokra?

Egri Mária: 1967-ben végeztem az ELTE magyar-művészettörténet szakán, az utolsó évet a Magyar Nemzeti Galériában töltöttem gyakorlaton 1966-ban, ahol épp egy nagy kiállítást rendeztek az akkori művésztelepieknek. Itt fogant meg bennem a gondolat, milyen jó lenne olyan helyen dolgozni, ahol az alkotások születnek. Kiderült, hogy Szolnokon, a megyei tanács művelődési osztálya munkatársat keres, jelentkeztem és én lettem az első művészettörténész Szolnokon. A végzés után a Damjanich János Múzeum munkatársa lettem hivatalosan.

1969-ben csináltam itt egy Anna Margit-Ámos Imre kiállítást, ami az első kiállítás volt a műveikből 1936 után, és ekkor vásárolta meg a megye a Szolnoki vázlatkönyvet, és jónéhány grafikát, ami most a Damjanich Múzeumban látható. Ez volt az a kockás füzet amely Ámos utolsó műveként maradt az utókorra és akkor adta át a feleségének, amikor 1944 szeptemberében még egyszer utoljára beszélhetett vele munkaszolgálatosként. Nagy dolognak tartom, hogy ez idekerült Szolnokra. Két fő témám volt egész szakmai életemben, Ámos, akiről a szakdolgozatomat írtam 1973-ban, és a Szolnoki Művésztelep, amiről 1977-ben írtam egy monográfiát. A múzeum első kiállítását én raktam össze a művésztelep és előzményeinek történetéről 1997-ben, azóta többször átrendezték, utoljára a nemrégiben elhunyt Zsolnay László, de sok minden megmaradt abból az első koncepcióból.

1997-ben rendeztek meg a művésztelepről szóló kiállítást a Damjanich Múzeumban, amikor már nem is itt dolgoztál. Miért olyan későn?

A Damjanich Múzeum szép lassan terjeszkedett a főtéren álló, 1860-ban épült Magyar Királyi Szálló épületében. Amikor Szolnokra költöztem, társbérletben volt a könyvtárral, a TIT-tel, egy pedagógus klubbal, és ahogy szép lassan elköltöztek az intézmények, úgy lett helye a kiállításnak. 1967 és 1983 között dolgoztam a múzeumban, utána 4 évig a Művelődési Minisztérium múzeumi osztályán, onnan pályáztam meg a Vasarely Múzeum igazgatói állását, ahonnan végül nyugdíjba mentem. 1987-ben nyitott a budapesti Vasarely Múzeum, én voltam az első igazgatója, 12-13 évet töltöttem ott. A kapcsolatom közben végig megmaradt Szolnokkal és Tálas László akkori igazgató kért fel 1997-ben az állandó kiállítás megrendezésére.

Hogy kezdődött, mikor kezdett körvonalazódni, hogy legyen Szolnokon egy művésztelep?

EM: A művésztelep szálláscsinálója, akiről a művésztelep előzménye ered, egy osztrák katonatiszt festő, August Pettenkofen, aki a szabadságharc idején a császári haderővel járt először Szolnokon, majd 30 éven keresztül visszajárt festeni. Zsánerképeket, tájképeket, életképeket festett, nyáron Szolnokon, máskor Bécsben, Párizsban. Pettenkofen hatására először Bécsből érkeztek festők az alföldi mezővárosba, Heinrich Lang és Tina Blau például. Párizsból magyar festőbarátait csábította ide, Deák-Ébner Lajost, Bihari Sándort, Koszta Józsefet. Pettenkoffen emlékét egy grafika őrzi a múzeumban, amit a férjem vásárolt egy BÁV árverésen a nyolcvanas évek elején. Mint a múzeum történészét megbízták, hogy utazzon fel a fővárosba és licitáljon az aukción, majd villamoson és vonaton hazaszállította Szolnokra a ”szerzeményt”. Ma már ezt nem lehetne, de az is elképzelhetetlen, hogy a múzeum árverésen tudjon vásárolni, akkoriban volt még valamennyi keret gyűjteményezésre.

Mednyánszkyt kell még megemlíteni az előzménytörténetnél, aki az 1880-as években járt itt többször is, a naplójából elég jól kiderül, hogy mikor és miket festett itt Szolnokon. Őt nem a többiek hívták, bár ismerte Deák- Ébnert, hanem a táj miatt jött ide. A Mocsaras alföldi táj című képe ami a múzeumban van, egyértelműen itt készült. Később a naplóját is meg tudta vásárolni a múzeum és a Szolnokon készült rajzai is vannak.

A művésztelep tényleges megalakulása köthető valakinek a személyéhez?

EM: Említettem, hogy Pettenkoffen hatására a 19. Század végén jött Deák-Ébner Lajos, Aggházy Gyula , Böhm Pál, Bihari Sándor és a század végén már itt volt Fényes Adolf is.

A képzőművészet történetének századvégi nagy változása, a műtermi festészettel szemben a természetben festés, ami egyre több plein-air művésztelepet szült Európa szerte. A magyar festészetben ennek legismertebb példája a Nagybányai Művésztelep, ami Hollósy Simon müncheni iskolájának nyári kitelepedésével indult. Az akkori Vallás- és Közoktatási Minisztériumtól megkapták az engedélyt és háromezer koronát műtermek építésére.

Szolnokon példájukra s az előzményekre alapozva, 11 művész kérvényezte a minisztériumtól egy művésztelep alapítását. A kivitelezésre 1901-ben megalakult a Szolnoki Művészeti Egyesület. A minisztériumban Nagybánya és Szolnok ügyét is ugyanaz a lelkes művészetpártoló hivatalnok K. Lippich Elek intézte, aki a szolnokiaknak is kiutalt a 3 ezer koronát, amit ők valóban műtermek építésére fordítottak, sőt sikerült további – ma úgy mondanánk – szponzorpénzeket is összegyűjteniük. A területet Kohner Adolf adta át a saját földjeiből az egyesületnek, ingyen. Egy év alatt felépíttettek 12 műtermet, 1902 nyarán be is költözött az első nyolc művész. Az épületeket Gyalus László tervezte és Pápay Mihály szolnoki építész kivitelezte. Az induláskor elég szigorú és részletes alapszabályt és házirendet írt az egyesület, ki meddig maradhat, milyen feltételek mellett hozhat vendéget, mennyiben kell hozzájárulnia a fenntartáshoz, mennyit kell fizetnie. A rendelkezések az együttélés és fenntartás legapróbb részleteire is kiterjedtek. Ami kimaradt az a közös fellépés volt, például a közös kiállítások igénye. A nagybányaiak az első perctől közösen léptek fel, a szolnokiak pedig nem jelentek meg a nyilvánosság előtt közösségként, pedig nagyon kellett volna. Fényes Adolf, Pólya, Zádor István Pesten éltek, ott állítottak ki, benne voltak a fővárosi művészélet körforgásában, nyaranta pedig lementek dolgozgatni Szolnokra. Individualista karrierjük volt és nem kötik őket a művésztelephez.

Amikor lekerültem Szolnokra még éltek olyan emberek, akik vissza tudtak emlékezni a művésztelep első időszakára, még lehetett a két világháború között készült képeket találni, sokkal több figyelmet kellett volna ennek szentelni, ugyanis a művészegyesület tulajdonában lévő összes kép eltűnt a háború alatt és után. A művésztelepi kiállításokon nem készült katalógus, emiatt nehéz volt összerakni, nagyon apró információmorzsákból, hogy ki mikor volt itt, pedig Koszta Józseftől Bernáth Aurélig sokan töltöttek itt rövidebb –hosszabb időt. Minden egyes periódikát át kellett nézni, ezt tette meg a férjem, Szabó István, „Ami Szolnokot híressé tette ( Szolnok történész szemmel) „ című kötetében. Éveket dolgozott vele. 19. Századi újságokat nézett át, és ezekből szedte össze, hogy ki mikor volt a művésztelepen, de ehhez hozzá kellett volna tenni annak feltárását, hogy ki hogyan kapcsolódott Szolnokhoz. Akár úgy, hogy valaki az életművét itt alkotta, akár úgy, hogy kevés időt töltött itt, de főművet készített. Aba-Novákról is csak a műkereskedelmi felfutása után derült ki, hogy mit csinált itt Szolnokon. Sokkal egyszerűbb lett volna ezeket 20-30 éve kikutatni. De akkor nem volt rá lehetőség.

Miért?

EM: Szolnok megítélése sokáig nagyon fals volt, mert elterjedt az a nézet, hogy a kulturális kormányzat hozta létre Nagybánya ellenében. Ez úgy hazugság, ahogy van. A két művésztelep jó kapcsolatot ápolt, együtt állítottak ki Budapesten a negyvenes évek elején. A két művésztelep közt nem volt semmilyen érdekellentét, ezt 1945 után találták ki, aminek a gyökere szerintem ott van, hogy a háború után nem lehetett Erdélyről beszélni, hosszú évekig tabu volt Nagybánya sorsa. Legalábbis politikailag, mert a művészettörténetben kihagyhatatlan volt, hiszen ezer szállal be volt kötve a létező magyar művészetbe, és így a Nagybányai Művésztelep ürügyén lehetett Erdélyről is szólni. Csakhogy szembeállították Szolnokkal és az lett a narratíva, hogy „ bezzeg Nagybánya.”

A háború után minden zavaros volt, 1950-ben egy rendelettel megszűnt az összes egyesület, a szolnoki művésztelepen elkezdték helyreállítani a romos műtermeket és visszaköltözött Chiovini Ferenc, aki 1925-től itt élt. Aztán jött Patay Ferenc, nagyszerű fametsző, ő kapott egy műtermet, de elég korán meghalt és az ő műtermébe került Bótos Sándor, majd P. Bak János és beköltözött a helyben lakó Benedek Jenő. Ez a korszak ami megalapozta Szolnok rossz hírét, mert az amúgy kitűnő festő Benedek Jenő, a politikai rendszernek tetsző, Rákosit éltető műveket festett. Ő megkapta a Kossuth-díjat, a budapesti kiállítási lehetőséget,s néhány év után el is költözött a fővárosba, de Szolnokon rajta ragadt a szocreál központ vádja, amit úgy lehetett volna semlegesíteni, ha sok publikáció, elemzés születik az itt dolgozó művészekről, de ez sajnos elmaradt.

Mi történt az ötvenes évek, pontosabban 56 után? Hogyan folytatódott a történet?

EM: 1956 előtt négy műteremben folyt a munka, a másik négyben a Műegyetem kihelyezett tagozatának kollégiuma működött, ezeket visszakapta a művésztelep. A régi kolónia doayenjeként itt élő Chiovini mellé 1956 és 1960 között hét festő, három szobrász és egy grafikus költözött. Bokros László organikus, Berényi Ferenc konstruktív absztrakt irányt képviselt, Baranyó Sándor, Palicz József expresszívebb, Meggyes László, Fazekas Magdolna inkább egy lírai impresszionista vonalon haladt. A három szobrász, Nagy István, Simon Ferenc, Szabó László mindegyike dolgozott fémmel, fával, márvánnyal. A fiatalon elhunyt Mészáros Lajos festőművész után a 70-80-as években többen távoztak főként a Dunántúlra. A 60/70-es évek sokszorosított grafikájának képviselői is kötődtek a művésztelephez. 1956-tól Gácsi Mihály, majd 1984-től Rékassy Csaba és Ágotha Margit.

Melyik volt a művésztelep legjobb korszaka?

EM: Szolnok soha nem volt „iskola”, nem volt egységes stílus, ami átvonult itt. Mindenki élte a saját életét és festett a saját stílusában. A két világháború közt volt a leginkább pezsgő élet, itt töltötték a nyarakat, fiatalok voltak, lejártak a Zagyvára fürdeni, csónakázni a Tiszára.

A húszas években a városnak egyre kevesebb pénze volt, beáztak a műtermek, pénzt kellett szerezni a felújításokra, ekkor találta ki Pólya Tibor a beöltözős gardenpartykat, amivel ide csábították a fővárosi gazdagokat. Később persze ezért támadták a művésztelepet, hogy vállalták a bohóc szerepét, főúri játszadozásoknak nevezték ezeket a pénzgyűjtő esteket, sok kritikát kaptak ezért.

A harmincas években Borbereki Kovács Zoltán festőként és szobrászként is jeleskedett a kolónián, Aba-Novákkal és az akkor szintén itt dolgozó Kovács Margittal a szolnoki kolónia nevét is „bearanyozták” az 1937-es Párizsi Világkiállításon kapott érmeik. A 40-es években sokakkal együtt Basilides Barna, Mattioni Eszter és Bernáth Aurél is dolgozott a Szolnoki Művésztelepen. Közös és egyéni sikereikről a fővárosi lapok rendre tudósítottak

Szerintem most van megint egy olyan pillanat, hogy minden adott, ahhoz, hogy Szolnok újra nagy legyen.

Azt már Verebes György festőművésztől, a művésztelep szakmai vezetőjétől kérdezem, ő hogyan került Szolnokra és mi kell ahhoz, hogy a művésztelepnek egy új, prosperáló nagy korszaka legyen?

Verebes György: Hatalmas perspektíva van most itt Szolnokon, sok tervünk van és megvan a lehetőség, hogy egy európai hírű művészeti központtá váljunk.

Pályázó művészként kerültem Szolnokra 2002-ben, abban az évben amikor újraalakult a Szolnoki Művészeti Egyesület. Az első esemény, amin részt vettem ez az újraalakuló ülés volt, és nagyon hangsúlyosan használták az újraalakulás kifejezést, mert kapcsolódni akartak az egykori egyesülethez, azzal a céllal, hogy felélesszék, az korabeli eszmerendszert. A telep szellemi jelentőségének legfőbb bizonyítéka, hogy a történelem viszontagságai közepette is folyamatos alkotómunka helyszíneként szolgált. Kaptam egy műtermet, beköltöztem és néhány hónap múlva felkértek, maradjak itt művészeti vezetőnek. 2000 és 2002 között is zajlott itt egy felújítás, a telep átadásnak 100 éves jubileumára rendbe tették a kertet, és a tíz műteremlakás mellett kialakításra került egy két teremből álló galéria, időszaki kiállítások és más szakmai rendezvények számára. Az MNG-ben rendezetek egy tárlatot a művésztelep történetéről és kiadtak egy kötetet is róla. A 2002. évi felújítás után a művésztelep nyitott a város felé, ami azelőtt elzárt terület volt, és sok munkánk van abban, hogy mára közösségi tér lett.

A mostani fejlesztések Szolnok történelmi városrészének, a Várkerületnek és a művésztelepnek az újragondolásából indultak ki. Ez egy komplex és többcélú beruházás, amely több szakaszból áll. A Művésztelep fejlesztésének első üteme most lezárult és a telep átadása október 17-én hivatalosan is megtörtént. Ennek keretében felújításra kerültek a 1902 óta álló műtermes lakások, szigetélést, új nyílászárókat, tetőablakot, padlófűtést kaptak. Kialakításra került egy grafikai műhely és rajzstúdió valamint egy minden igényt kielégítő szobrászműhely is.

A fejlesztésnek egyszerre van idegenforgalmi és kulturális vonzata, tudományos és történelmi kutatásokat és művészeti célokat is szolgál. Készül a Várkapu Látogatóközpont, az épület már áll, de mire elkészül a belső látványvilág és a külső környezete, a Zagyva sétány rendezésével és a tematikus játszótérrel, az még bő másfél év. A következő fejlesztési szakaszban megépülő művészeti látogatóközpont és a turista célpontok a művésztelep kerítésén kívül esnek majd, így a művésztelep be tud zárkózni, de ki is tud nyitni, amikor mi a cél.

A régészek sokat dolgoztak a látogatóközpont alapjainál, tulajdonképpen az avarkorig leástak. Az egykori szolnoki vár közepén, a föld alól olyan unikális régészeti kincsek kerültek elő, ami a Tiszántúlon másutt nincs. A 16. század közepén építették a várat, 10 méter mélyen megtalálták az egykori szolnoki ispáni vár leletanyagát, és a török hódoltság idejéről származókat is, szóval ez egy egyedi leletegyüttes, amit muszáj megőrizni és látogatható formában prezentálni. Ezért itt egy multifunkcionális kulturális színtér és egyben egy történeti bemutatóterem lesz.

Mi a vízió a művésztelep működésével kapcsolatban?

VGY: Szolnoknak regionális művészeti központtá kell válnia. Azt mindig hangsúlyozom, ha a városvezetéssel beszélek, hogy semmiképp se kívánunk a már régóta jól működő kulturális közművelődési intézményeknek riválisa lenni. Ez egy képzőművészeti munkatelep és az is marad, de szeretnénk, ha minőségi módon megjelennének a társművészetek is. A munkálatok végén két új kiállítóterünk lesz, az egyik időszaki kiállításoknak ad teret, a másikban a művésztelephez kötődő hagyatéki anyagból fogunk válogatni, azzal a céllal, hogy felidézzük a művésztelep történetének fontos korszakait és ezek a tárlatok hosszabb ideig, akár egy teljes évig fennmaradhatnak. A szolnoki művésztelep egykori nagyjainak, Berényi Ferencnek, Meggyes Lászlónak, Gácsi Mihálynak, Ágotha Margitnak, Rékassy Csabának a hagyatéka családi tulajdonban van, de szeretnénk tartós letétbe venni és bemutatni őket itt.

Lesz egy 150 fős rendezvényterem, vendégszállások, irodák, könyvtár és a már említett különleges rendezvénytér, ami kiállításokra is használható lesz, csakúgy, mint a rendezvényterem. A Látogatóközpont nyitása után szeretnénk egy olyan színes művészeti kínálattal kijönni, amely az írótáboroktól kezdve, a tánckurzuson és a zenei rendezvényeken át egészen a nemzetközi képzőművészeti trendek bemutatásig terjed. A lényeg, hogy magas színvonalú, hiteles művészeti programoknak adjunk otthont. A vendégművészek elszállásolására további szálláshelyeket alakítottak ki az építészek, Álmosdi Árpád és Csendes Mónika. Az egyik épület tetőterét beépítették, ahol 20 alacsony komfortfokozatú férőhelyet alakítottak ki, amelyek alkalmasak lesznek arra, hogy a telepre látogató művészek, hallgatók, tanulók, vendégek megszálljanak.

Már most számos kapcsolatunk van formális és informális együttműködések keretében. Együttműködési megállapodásokat kötöttünk művészeti középiskolákkal, egyetemekkel, nagy hagyományú, időszakos képzőművészeti alkotótelepekkel arra vonatkozóan, hogy a művésztelepeiket, táboraikat hozzánk szervezhetik. Folyamatban van több nemzetközi rezidens programunk előkészítése is. Reményeink szerint a jövő nyáron elindulhatnak. Mindemellett természetesen a legnagyobb erővel folytatjuk saját képzési skálánk bővítését, az új grafikai műhely egyik szárnyában rajzstúdiót rendezünk be, amelyben minden korosztály számára biztosítjuk a színvonalas és valódi tudást adó rajzi képzésünket, igény esetén mintázó kurzust is indítunk.

Új szakmai épületekkel is bővült a művésztelep.

VGY: Pillanatnyilag nincs az országban még egy olyan felszereltségű művésztelep, mint jelenleg a szolnoki, és a még megvalósuló fejlesztésekkel együtt pedig talán egész Európában egyedülállóak lehetünk. Az új szobrászműhelyben ideális körülmények között önthetnek bronzot, hegeszthetnek, cizellálhatnak, faraghatnak követ vagy fát a szobrászok. A másik új épület egy grafikai műhely, ahol a hagyományos grafikai eljárásokat lehet majd végezni: rézkarc, litográfia, fa- és linómetszés. Később szeretnénk majd különböző digitális technikákat is elérhetővé tenni.

Kilenc műteremlakásunk is megújult, és van egy tizedik, ami a testvérvárosi művészcsere program rendelkezésére áll.

Ez azt jelenti, hogy a művésztelep gyűjteményt is épít?

VGY: Van egy gyűjteményünk, ami egy ideig rendszeresen gyarapodott, de az elmúlt években leállt. 2002 és 2010 között létezett egy olyan konstrukció, hogy minden műteremlakásnak legyen egy szponzora Szolnok és környéke vállalkozóinak köréből. A szponzorok támogatásként kifizették a rezsit, amiért a művészek műveket adtak, de nem volt működőképes ez a konstrukció, mert nehéz volt megállapítani a művek értékét, és még lehetetlenebb volt adminisztrálni. Ennek ellenére kialakult egy szokásrend, hogy a hosszabb-rövidebb időt itt töltő művészek önként hagytak itt munkákat, és így lett a művésztelepnek egy saját kezelésű gyűjteménye. Ezt szeretnénk bővíteni a továbbiakban, de kicsit tudatosabban, kurátori igénnyel és szerződésekkel alátámasztva.

Mit fed a testvérváros művészcsere program?

VGY: 15 éve jól működik egy Stuttgart környéki német várossal, Reutlingennel a csereprogram, fél évre jön egy német művész ide, és utazik egy magyar oda, a Szolnoki Művészeti Egyesület megpályáztatja a lehetőséget. Van egy olasz testvérvárosunk, a Bologna melletti Forli, és egy japán is. Most tárgyalunk egy Ljubljanai székhelyű nemzetközi grafikai központtal egy együttműködési szerződésről egy francia régióval, merthogy ezzel az infrastuktúrával, amire most szert tettünk, szeretnénk kilépni az európai színtérre.

Bár nem szívesen, de muszáj megkérdeznem a végén, a koronavírus hogyan hatott a terveikre?

VGY: A két éves felújítás végén tudtunk összegezni és tervezni, rendezni sorainkat, volt egy szusszanásnyi idő erre tavasszal a karantén alatt, és amikor feloldották, le tudtuk bonyolítani a visszaköltözést a nyáron. De mégis, a bizonytalanság sok mindent extra módon megnehezített. A Magyar Festészet Napját is vezetem, és túl sok verzióval kellett minden projektnél készülni, ami nem egyszerű, ha pályázati pénzekkel kell dolgozni, városi támogatásokat igényelni. Ez egy alkotó, művészeti helyszín, jó arányban kell a dinamikus pezsgés és az alkotói nyugalom. A bizonytalanság azonban egyiknek sem segít.

Jankó Judit