Szolnok Megyei Téli Tárlat 1981

Előszó

Hagyományosan szép és meleg hangulatú kiállítással köszönti az új esztendőt és nem utolsó sorban a képzőművészet barátait a Magyar Képzőművészek Szövetsége Közép-magyarországi Területi Szervezete és a Damjanich János Múzeum. Hagyományosan szép e kiállítás abban az értelemben, hogy az utóbbi esztendők hasonló alkalmai egyszer ugyan magasabb izzású, másszor talán csak melengető hőfokon, de mindíg adni tudták, s adni tudja most is azt a művészi szépet, amelyért télvíz idején is érdemes felkeresni a múzeum kiállító termeit. És nemcsak vonzó, hanem meleg hangulatú is e tárlat nem csupán azért, mert e szolnoki találkozások művész és közönsége, a műalkotás és befogadója között mindig az egymásra találás útját egyengették, s ezt egyengeti a mostani is, hanem azért is, mivel a kiállított műtárgyak szinte mindegyike igaz és meghitt emberi melegséget sugároz. Igy van ez még akkor is, ha az ember a maga testi valóságában nem is jelenik meg mindíg a vásznon, vagy éppen csak jelzésszerűen érzékelhető jelenléte a tájban. E jelenlét azonban mindíg sokat mond számunkra, legyen az egy csónakban ülő fiú, méla horgász, piacra készülő leánysereg, bakon ülő legény, jószágát regulázó lovas, vagy éppen rozzant tanyájából kis motyójával tovaballagó magányos öreg. De nincs hiányérzetünk az ember nélküli tájképek, utcarészletek, csendéletek láttán sem. Nincs, mert mindenütt ott érezzük az ember keze-nyomát, vagy egyszerűen gyönyörködünk az embernek otthont, enyhülést adó természet szépségében, a művész által átköltött valóság sajátos megfogalmazásában.
E humánumot sugallják a kiállított szobrok, kisplasztikai alkotások is, anélkül, hogy akár témájukban, akár kifejezési formájukban valami egyhangúság lenne, hiszen itt is, ahány kiállító szobrász, annyi egyéni látásmód.

Az idei téli tárlat anyaga ismét meggyőzően bizonyítja, hogy művészeink tudatosan, a tárlatlátogató közönség iránti megbecsüléssel készültek rá, alkotásaik tükrözik elhívatottságukat és elkötelezettségüket is. Joggal várhatják el tehát a közönség érdeklődését, véleményét, tetszését vagy éppen nem tetszését kifejező bírálatát. Annál is inkább számíthatnak erre mert, művészeink, — de kiállításszervezőink nem kevésbé —mindent megtettek azért, hogy városunk lakosságának széles rétegei sokoldalú gyakorlat révén alakítsák saját ízlésüket, értékítéletüket. Az 1983-as esztendő téli és nyári tárlatának kollektív bemutatkozásain kívül, márciusban Sváby Lajos, májusban Meggyes László, júniusban Patay Mihály művészetének, júniusban a kortárs képzőművészek elmúlt tíz évi munkásságát reprezentáló kiállításának anyagában gyönyörködhetett a közönség. Még szeptemberben Simon Ferenc, októberben Baranyó Sándor, novemberben pedig Gecse Árpád életművét tükröző tárlatok nyújtottak művészi élményt a szépre szomjas látogatóknak. E felsorolás nem is teljes, hiszen nem emlegettük az Aba-Novák teremben, a művelődési házakban, a könyvtárban, a különböző ifjúsági klubokban, egy-egy üzemben, intézményben, a honvédségnél megrendezett kamara-jellegű kiállításokat, amelyek pedig szintén hozzájárultak — nem utolsó sorban a megnyitó gondolatok révén is —közönségünk művészi ízlésének fejlesztéséhez, a képzőművészet legkülönbözőbb válfajainak tapasztalati úton történő megismeréséhez. Egyszóval jól kiegészítették a nagyobb méretű, átfogó vagy éppen gyűjteményes kiállítások sorát. Vajon élnek-e városunk polgárai ezzel a bő lehetőséggel, a választéknak ezzel a gazdagságával? A kérdésre nehéz egyértelmű választ adni. Ha a tárlatmegnyitók közönségszámát nézzük, elégedettek is lehetnénk. Valóban kialakultnak tekinthető Szolnokon a művészetbarátoknak az a köre, amely aligha mulasztaná el jószántából egy-egy kiállítás megnyitását. Hogy ez így van, abban jelentős része van a Galéria baráti köre tagjainak, akik mindent megtesznek a képzőművészet népszerűsítéséért. Mégis szóvá kell tennünk — még az ünneprontás vádját is vállalva, — hogy alaposabban szétnézve, a tárlatmegnyitókon jobbára ugyanazokat az arcokat láthatjuk, s bizony így megvan a veszélye annak, hogy a szépen sorjázó képzőművészeti tárlatok egy szűkebb, de semmiképpen sem elég tág kör belső ügyévé válnak csupán. Nem érthetünk egyet teljességgel azokkal, akik megnyugszanak abban, hogy a kiállításokat —1-4 hetes nyitvatartásuk idején — azok is megtekinthetik, akik a megnyitóra nem jutnak el. Ez ugyan elvileg igaz, a gyakorlatban azonban nem elegen látogatnak el később oda. Kevés közösség él a tárlatvezetés adta lehetőséggel is, arról nem is szólva, hogy nem részesülhetnek abban a közösségi élményben, amelyet a megnyitók ünnepélyes hangulata jelent. Még fájdalmasabb számunkra, hogy főleg azok nem jutnak el elegendő számban kiállításainkra, akiknek s akikhez művészeink közvetlenül szólni akarnak. S azt is csak megjegyezni tudjuk — igaz, kissé keserű szájízzel —, hogy azok is gyéren látogatják e tárlatokat, akik hivatásuknál fogva a legtöbbet tehetnének az ifjú nemzedékek esztétikai nevelése érdekében. Pedig ez a művészet, amelyet éppen a Téli Tárlat anyaga is reprezentál, a szó igazi és jó értelmében tömegeknek szóló művészet. Kiállító művészeink formanyelve segíti a nézőt a látvány befogadásában. Nem riasztja el azokat, akik idegenkednek az elvonttól, a non figuratív műalkotásoktól. Ugyanakkor a kifejezés változatosságával, stíluskombinációkkal kaput is nyitnak más égtájak felé. E kapunyitást tükrözi az a tény is, hogy a téli tárlatok hagyományaihoz híven a kiállító művészek sorában a művésztelep s a megye ismert nevei mellett ott találjuk a telep vendégművészeinek, sőt néhány nem hivatásos alkotónak, a szolnoki művészetbarátok előtt nem ismeretlen nevét is. Szolnok nem egyetlen, de mindenképpen egyik jeles centruma, a magyar képzőművészeti életnek. Ezt a megállapítást lehet kétségbe vonni vagy éppen megerősíteni, —amint azt nálam sokkal elhivatottabbak jó néhányszor megtették már, — csak elhallgatni nem. Nem, mert művészeink alkotásai helyettük is beszélnek szerte ebben a kis hazában, s hazánk határain túl is.

Fölöttébb jó lenne, ha munkásságuk valós értéke Szolnok dolgozó népének tudatában — az erkölcsi és anyagi érdeklődés megnövekedésében — a műkritikában pedig őszinte véleménynyilvánításban s elfogultságmentes értékítéletben öltene testet. Így válhatna a Magyar Képzőművészek Szövetsége Közép-magyarországi Területi Szervezetének egy-egy kiállítása — köztük a Téli Tárlat is — a művészek és a Szolnoki Galéria baráti körének belügyéből valóban közüggyé.

Szurmay Ernő

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük