Szolnok Zádor István művészetében

Írta: Kaposvári Gyula 

Damjanich Múzeum, Szolnoki Galéria, Szolnok 1973

Előszó

Zádor István Kossuth-díjas festőművész emlékkiállítása nyílik a Szolnoki Galériában a Magyar Nemzeti Galéria és a Damjanich János Múzeum rendezésében, amelyen életművének legjelesebb alkotásai, festményei, rajzai, rézkarcai kerülnek bemutatásra. Zádor István művészetének érzékeltetésére kettős katalógussal készülünk. Az egyik jelentős életpályája minden korszakát, művészetének minden állomását felöleli, a másik csak Szolnokot, a Tisza és Zagyva szépségeit, a Szolnoki Művésztelepet mutatja meg, ahol — mint maga írta — „művészi munkái legjavát alkotta”. Szolnok emlékkiállítással adózik annak a nagy művésznek, aki művészetével „Szolnokot megmutatta a világnak”. Tíz éve, 1963-ban búcsúztunk Zádor Istvántól: „Feketébe öltözött emberek sokasága állta körül a Farkasréti temető ravatalozó helyiségét, hogy búcsút vegyen Zádor Istvántól. Akik közelről nem ismerték, azok szívébe is mélyen behatoltak Molnár C. Pál festőművész búcsúztató szavai, de a barátok, ismerősök szívét még jobban megmarkolták a halkan kopogó szavak: a búcsúzás szavai Zádor Istvántól, aki mint művész és mint ember, mindig példamutatóan nagy volt. Finom, halk szava, szerény megjelenése, bölcs mosolya mindenkit megfogott, aki csak közelébe került. Művészete, rajzai, rézkarcai az öt világrész múzeumaiban, könyvtáraiban leltek otthonra. A búcsú, az elválás csak a testre vonatkozhat, de nem érintheti szellemét, művészi alkotásait, amelyet nem temethet el a múló idő. A Szolnoki Művésztelep üdvözletét — amelynek évtizedeken keresztül törzstagja volt — Chiovini Ferenc tolmácsolta: „Szolnokról, a Tisza partjáról jöttünk el, amelyet annyira szerettél és ahol téged annyira szerettek”. Ennyi volt a búcsúzás. A Magyar Képzőművészek Szövetsége, a Szolnoki Művésztelep és tanács képviselője néhány szívből jövő, szívbemarkoló mondata. De ha megnézzük, mi van mögötte: egy fél évszázad becsületes, emberi alkotó művészete, akkor döbbenünk rá igazán, hogy milyen nagy művész távozott el közülünk. S minket, szolnokiakat különösen érint ez a búcsúzás, hiszen alig van az idősebbek között egy ember is, aki a harmincas, negyvenes években a nyári, vagy a kora őszi hónapokban ne látta volna Zádor Istvánt, a szolnoki utcákon, a tiszai strandon pihenni, vagy munka közben. S a városról készült remek rajzait, rézkarcait ki ne ismerné? Tiszai táj, Árvíz, a Tabán, Tutajok a Tiszán, Szolnoki híd, a Zagyva-menti tanyák, stb. rézkarcai örökítették meg Szolnokot az utókor számára és ezekkel szerzett jó hírnevet a művésztelepnek a világban. Néhány évvel ezelőtt egyik szolnoki kiállításakor, amikor megkérdeztük tőle, hogy mit jelentett számára ez a város, megfiatalodva, régi kedves munkáséveire gondolva ezeket írta a múzeum emlékkönyvébe: „A szolnoki művésztelepen először mint ösztöndíjas voltam, 1908-ban, majd 1914-ben mint a telep vendégtagja kezdtem el a munkát, amelyet azonban a háború kitörésekor abba kellett hagynom, s csak tíz év után, 1924-ben folytathattam. Ettől az időtől kezdve húsz nyáron át, 1944-ig itt töltöttem legtermékenyebb időmet: Főleg alföldi tárgyú rézkarcaim voltak azok, amelyekkel külföldi ki-állításokon sikert arattam. A British Múzeumtól kezdve Tokióig 14 múzeum őrzi Szolnokon készült munkáimat.”

A második világháború borzalmait Budapesten élte át. S az a művész, aki az első világháborúban mint hadifestő Mednyánszkyhoz hasonlóan — megörökítette a háború borzalmait, amikor 1945-ben Budapestre is rázúdult a háború pokla, megrajzolta a szeretett Budapest vérző sebeit is. Ki felejti és ki felejtheti el ezeket a rajzokat, amelyekhez maga a művész azt fűzte hozza: ,,Azért készültek ezek rajzok, hogy a látók lássanak, s a még érzők borzadjanak! És majd később, ha a romokat eltakarították, a károkat helyreállították, újakat építettek, s egy új, szebb, modernebb és viruló város épül a romok helyén, mutassák meg ezek a rajzok, hogy amikor már nem volt kétséges a háború kimenetele, a hatalom bitorlói és azok német barátai mégis a háború prédájának dobták oda Budapestet. Ezt ne felejtsük el!”

De nemcsak a pusztulást örökítette meg őrök mementóként, hanem az újjáépítés munkáshőseit, hősi harcait is. Zádor István, a melegszívű, nagy művész már nincs közöttünk, de szelleme, művészete élő és élő is marad.”

***

Zádor István egyike azon jeles művészeknek, akik — ha nem is szülőföldjük e táj — felkeresték Szolnokot, felfedezték a Tisza és Zagyva szögében, a régi vár helyén meghúzódó művésztelep, a tiszai táj szépségét, a poros utak fényeinek jellegzetes játékát, Szolnok forgalmas életét, az Alföld végtelenségét, s nemcsak meglátták a táj rejtett szépségeit, hanem művészetükkel láttatni is tudták.

Képek, alkotói gondolatok, … címet is adhatnánk kiadványunknak, amelyben az összeválogatott képek arról vallanak, milyennek látja Zádor István Szolnokot. A százakra menő tanulmányokból, rajzokból és festményekből csak a legjellegzetesebb rézkarcok szerepelnek itt, annak érzékeltetésére, hogy a sokszorosított grafika adta meg a lehetőséget, hogy a világ számos nagy múzeumába is el-jussanak ezek az alkotások s hírül vigyék tiszai táj szépségét, a szolnoki művésztelep hírét.

Érdekes költői párhuzam kínálkozik: Szolnoknál a Tisza oly szerencsésen illeszkedik a város életébe, a városkép kialakításába, hogy Illyés Gyula, akit pedig közelebbi szálak nem fűznek Szolnokhoz, 1965-ben — párizsi útja alkalmával — azt írja róla: „ … A természetnek más elemei is bejárnak — évezredek óta otthonosan bejártak — a városokba. Igy például a patakok és folyók. Az utóbbiak fogadtatása, az életmenetbe való beillesztése oly jellemző egy városra. Idézd föl, olvasó, mit tudott csinálni egy város folyójával — Róma a Tiberisszel, Firenze az Arnóval, Szolnok a Tiszával —, s előtted a kép, mi fűzi ezeket még lelkileg is a földhöz, amelyen állnak. A néphez, amelynek létük köszönhetik…” Zádor István rézkarcainak művészi egyszerűsége, a részletek finomsága, a monumentális és intimitás szépsége, nemcsak a szolnoki táj szépségéről vall, hanem arról is, mennyire megszerette, értékelte ezt a tájat. Visszaemlékezéseiben, írásaiban számos helyen vall ezekről. Idézzünk gondolataiból, visszaemlékezéseiből néhány részletet: ,,… 1908-ban Párizsban Jávor Pál, a kitűnő festő azt proponálta nekem, menjünk nyáron a szolnoki művésztelepre. Adjam be kérvényemet Kohner Adolfnak, aki a Szolnoki Művésztelepi Egyesület elnöke volt, és minden nyáron öt hónapra öt-öt fiatal művésznek berendezett műtermet ingyen és 100-100 korona ösztöndíjat ad, ami akkori időben elegendő volt a havi ellátásra. Beadtam a kérvényemet és meg is kaptam 1908 nyarára az ösztöndíjat.

 …Elutaztam Szolnokra, melyre már nagyon kíváncsi voltam, és ahol első saját műtermemben dolgozhattam. Az évi ösztöndíja-sok: Glatter Gyula, a kitűnő portréfestő, Halász Hradil Elemér, egy Kassán élő festő, Faragó Géza plakátfestő, karikatúrista, Jávor Pál és én voltunk. Rajtunk kívül vendégtagok is voltak, akik ugyan a telepen kívül laktak, de a telepen is dolgozhattak, mint az idősebb művészek növendékei vagy régebbi barátai. Ilyen volt Pólya Tibor, igen ötletes és tehetséges, legfiatalabb növendéke Fényes Adolfnak, és Szolnoki fiú. Abban ez évben a telep törzstagjai voltak: Fényes Adolf, Mihalik Dániel, Szlányi Lajos, Kléh János, Zombory Lajos és Illés Antal. A műtermek igen ízlésesen voltak berendezve: nagy műterem, ablakán zöld vászonfüggönnyel, Az ösztön-díjból bőven telt az ellátás, melyet a Tisza túlsó partján lévő „Aranylakat” vendéglőben akkor fillérekért kaptunk.

Szép volt a Tiszán átvezető fahíd, a kilátás a Tiszára, a halászbárkákra és a Tiszába torkolló Zagyva túlsó partján fekvő Tabán, kicsi és festői utcáival. Nagy kedvvel jártam bennük festői motívumokért, amelyeket keresni sem, kellett, olyan bőven akadtak. Nagy volt a kontraszt Párizs Boulevard-jai után. Maga a művésztelep kertje még túl fiatal volt pár éves fáival, gyengén pázsitozva. Viszont igen festőlek voltak a kis, tabáni házak interierjei búboskemencéikkel és a művészteleppel szemben álló régi vártemplom belseje sok színes zászlajával. Túl a vartemplomon, Alcsi felé már az Alföldön voltunk, tanyáival, gémeskútjaival, itt-ott út menti akácfákkal és beláthatatlan nagy éggel.

A Párizs utáni nagy ellentét teljesen magával ragadott és visszaálmodtam magam kisgyerekkori Nagykikinda körüli síkságra. Alcsinak hívják ezt a tanyavilágot, amelyben nem tudtam eleget gyönyörködni. Estefelé még a gyönyörű naplementék is variálták az egész beláthatatlan természetet, a horizontig más-más formájú, mindig kisebbedő felhőivel.

Első szolnoki honapjaimban sokat festettem, rajzoltam, nagyon kellemes társaságban, és aminek legjobban örültem, közeli barátságba jutottam Fényes Adolffal. A zegzugos tabáni utcákban kezdtem dolgozni, amelyekben járva, kis festőszékemre ülve, majd munka után felállva, csak nehezen ismertem rá az irányra, amely felé elindulhatok, hogy az ide-oda kanyargó kis utcákon át visszataláljak. Olyan festőiek voltak, hogy nagyon gyakran tértem ide vissza, egész más témákat találva. Egyszer lekanyarodtam a Zagyva tabáni oldalára is, mely ide-oda kanyarogva, lassú vizével más-más témákkal izgatott.

…De ha már Szolnokon vagyunk, beszéljünk arról is, hogyan keletkezett a szolnoki művésztelep. Egy osztrák festő fedezte fel Szolnokot a művészet számára. Pettenkofen az 1848/49-es szabadságharc idején — mint hadifestő — járt ezen a tájon. A forgalmas, kis mezőváros piaci életével, vásáraival, cigányokkal, a körülötte elterülő Alfölddel, annyira érdekelte, hogy 1851-től kezdve majdnem minden évben töltött néhány napot vagy hetet Szolnokon.

…Pettenkafent követően számos bécsi és magyar festő dolgozott itt a múlt század közepétől. A sok művészi munka láttán kellett, hogy a város is ráeszméljen, milyen értéket jelentenek számára az itt élő és dolgozó művészek. Egyetlen más város sem volt az országban, melyhez így sereglettek volna a festők. Egy művésztelep létesítésének eszméje vetődött fel, mely a művészeknek — kik eddig magánházakban húzódtak meg és műtermek nélkül dolgoztak — kényelmes otthont nyújtson; kirándulásaik időleges letelepülésekké váljanak, miáltal a város kulturális jelentősége is megnövekednek.

1899-ben néhány itt dolgozó művész: Bihari Sándor, Boruth Andor, Fényes Adolf, Hegedűs László, Katona Nándor, Kernstok Károly, Mednyánszky László, Mihalik Dániel, Olgyay Ferenc, Pongrácz Károly és Vaszary János folyamodtak a Kultuszminisztériumhoz, segítene őket a szolnoki művésztelep megalakításában. A város a Tisza és a Zagyva torkolatában a régi vár helyén mintegy 3400 n-öl területet ajánlott fel, amely azóta meg is nagyobbodott.

1914-ben Jávor Pál, Barta Ernő és Fényes bácsi felhívta a figyelmemet, hogy a szolnoki művésztelepen egy vendégműterem üresen áll, meg is kaptam rá a művésztelep igazgatóságának hozzájárulását és le is költöztünk. Sok mindent vittünk le, úgy gondoltuk hosszabb ideig maradunk. De szolnoki tartózkodásunknak a trónörökös meggyilkolása véget vetett, kitört a háború és megkaptam behívómat.

… Kezdődött az 1924-es év, amelyet a szolnoki művésztelepen folytattam.

Különös varázsa van itt a levegőnek, amely a legtisztább napsütésben is ezüst fátyollal von be mindent. Itt nincsenek nyers színek, itt valami csendes harmónia tölti meg az atmoszférát, s magyarázza meg, mit találtak itt a művészek, ahol a laikus számára nincs egyéb unalmas, egyhangú Alföldnél.

Megragadták őket a Tisza kanyarulatai, füzesei, az Alföld különös felhőképződései, a Zagyva-parti tanyák, a szolnoki Tabán zeg-zugos utcái, halászok öreg házaival, amelyek között úgy eltéved az idegen, mint Velence sikátoraiban. Az Alföld messzi láthatárának monumentalitása, mely felett szebb a zivataros felhők száguldása, a napnyugta mindent vérben és aranyban fürösztő grandiozitása, mint az Óceánon. Itt az Alföld látszólagos ürességében, egy-egy satnya akácfának is megnő a jelentősége, egy korhadt kerítés művészi élménnyé nő és az alföldi ember tempós mozgása ritmusává válik a tájnak is.

…Remek munka-atmoszféra volt a telepen. Kora reggeltől napnyugtáig folyt a munka. A kerítésen belül magunk között — egész nap munkaruhában, vagy még abban sem —mint valami szentséget tiszteljük egymás munkabeosztását. Munka után evezünk, vagy strandra járunk. Amihez oly közel vagyunk, hogy otthonról fürdőruhában mehetünk le a Tisza partján lévő csónakházba. Esténként a kert legmagasabb helyén gyűlünk össze és gyönyörű nyári csillagos égbolt alatt élvezzük a legrekkenőbb hőség után is a hűvös alföldi estéket.

Zádor István képei, írásai érzékeltetik, mit jelentett művészetében a tiszai táj, az Alföld, Szolnoki Művésztelep. De azt is mutatják, hogy mit nyert Szolnok Zádor István és sok jeles művésztársa munkálkodásával, a Szolnoki Művésztelep létesítésével. Tanulságul szolgál a jövőre is. A múlt kötelez.

 Kaposvári Gyula

Hozzászólás