Téli tárlat 1979

Megküzdöttünk -e vajon hagyományainkkal?  

Írta: SeImeczi László

Két évtizede immár, hogy a Magyar Képzőművészek Szövetsége Közép-Magyarországi Területi Szervezete a Damjanich János Múzeum közreműködésével évről-évre megrendezi a Szolnok megyei téli tárlatot, ilymódon is biztosítva a Szolnok megyében élő alkotók művészetének a folyamatos nyilvánosságot, valamennyi művésznek lehetőséget adva a beszámolásra, a legújabb termés bemutatására.

A téli tárlatok, jóllehet művészi színvonalukat az alkotók ön- és közönségbecsülése mellett a szakmai zsűri közreműködése is meghatározza, elsősorban a közművelődés, a művészek helyhez kötődése, valamint a művész és a közönség közvetlen kapcsolatának gazdagodása, differenciálódása miatt jelentősek. A Szolnok megyei téli tárlatok rendszeres megrendezése a Szolnoki Művésztelep közelmúltjához kötődő új hagyományt teremtett, amely a vidéki kulturális centrumok kialakulásának folyamatában bontakozott ki. Ugyancsak a téli tárlatok adnak alkalmat az utóbbi években arra is, hogy a Szolnoki Művésztelepen dolgozó vendégművészek bemutathassák itt készült alkotásaikat.

Bevallom, engem mindig zavar a hagyomány szó, ha egy művésztelep, ha egy megye, vagyis valamilyen topográfiai egységhez kötődő művészetről hallok. Különösen így van ez Szolnok esetében. Hogy miért? A kérdésre nem nehéz válaszolni. A hagyományok értékelése általában történeti etapok eredményeinek és problémáinak számbavételekor történhet meg. Ilyenkor kerülnek elő az egész időszakban született alkotások a múzeumi raktárakból, ilyenkor nagyobb a kutatók erőfeszítése a magángyűjteményekben lappangó műtárgyak számbavételére, s ilyenkor illik — bár utóbbi igen sokszor elmarad — azt a bizonyos történelmi korszakot a tudomány állásának megfelelő szinten elemezni tanulmányok, monográfiák formájában. Nemrégen ünnepeltük a Szolnoki Művésztelep fennállásának 75 éves jubileumát. Nem túlzás, ha azt mondjuk, a Szolnoki Művésztelepnek nagy szüksége volt egy ilyen jubileumra, mert valódi művészettörténeti problémái megoldatlanok voltak. Ugyanakkor sajnos elsősorban éppen a művészettörténet jóvoltából a Szolnoki Művésztelep körül álproblémák, következésképpen értékelésbeli hiányosságok, negatív irányú túlzások alakultak ki. Azonban úgy tűnik, a 75 éves jubileum sem hozott megoldást. Sem a telep, sem a művészettörténet-írás hagyományaival nem tudtunk megküzdeni. Éles vita lobbant fel a Szolnoki Művésztelepnek a magyar képzőművészetben elfoglalt helyéről és szerepéről, s a művészek tevékenységének megítélésére is ez a vita nyomta rá a bélyegét. A Szolnoki Művésztelep monográfusai elkerülték a rangsoroló értékelést és a telep művészetének magyar képzőművészetbe való beleillesztését. Ez a kritikának szélsősségekre adott alkalmat. A meg nem oldat művészettörténeti problémák felvetésének és a bírálat ürügyén, maguk a kritikusok is történeti, szemléletbeli és stílusfolytonosságot tételeztek fel a Szolnoki Művésztelepen a felszabadulás előtt és napjainkban is dolgozó kollektíva között. A Szolnoki Művésztelep körül kibontakozott vita újra felszínre hozta a megoldatlan problémákat és fokozottan hangsúlyozta a művészettörténet-írás felelősségét. Végül is egyszer le kell számolnunk Szolnok topográfikus jellegű képződmény voltával. Látnunk kell azt is, hogy Szolnok esetében az úgynevezett szolnokiasság, avagy a stiláris és ennek ellenpontjaként a tematikai egység felvetése művészettörténeti álprobléma. Sajnos továbbra is programként kell megfogalmaznunk a kutatás számára Szolnok helyének és szerepének feltárását a magyar művészetben és ezen belül az Alföld művészetében, az Alföldet nem topográfiai fogalomként kezelve, hanem elsősorban festői problémákat hordozó művészettörténeti problémaként. A művészettörténeti kérdések megoldatlansága azonban a művészi alkotómunkára nem nyomhatja rá a bélyeget. A Szolnok megyében élő művészeknek erőt, ihletüknek indokot, megoldásaiknak hitelt adhat az elődök ma már művészettörténeti jelentőségű tevékenysége. A hagyományokkal azonban nekik is meg kell küzdeniük. Ha csak a példák megoldásai ismétlődnének, ha a tegnapra, tegnapelőttre is mint forrásra figyelő alkotók a világnézetben, eszközökben s ízlésben épp a máról feledkeznének meg, kevés volna. Ez a veszély azonban nem fenyeget. Az elmúlt húsz év hagyományai, a művészek tájhoz, emberhez kötödésének következetessége szorosabbá fűzte a mű és közönség kapcsolatát. Kötelező erejűvé vált az aktualitás és korszerűség. A művészek és közönségük együttélése megnövelte a művész szűkebb pátriája iránti felelősségét, mert még a lokálpatriotizmust sem lehet színvonalengedménnyel képviselni. Ez a fajta kapcsolat ezenkívül nem jelenthet gondolkodást és stílust korlátozó- uniformist. A táj vagy a mindennapi élet, benne a cselekvő ember, témát nyújtó volta, inspiráló ereje éppen azt kívánja, hogy mai valóságunkról szóljanak az alkotók. Vitathatatlan, hogy Szolnok megyében a legerősebb hatása — egybeesve civáltozó táj sokban kötődést segítő hatásával — éppen az e területen formálódott művészeti produktumoknak van. Az ehhez kötődők azonban a mai valósághoz fűződő kapcsolatukban teszik próbára tehetségüket. És mellettük jelen vannak azok is — s így a természetes — akik a vérmérséklet, az érdeklődés vagy éppen a technikai eljárások tekintetében sohasem kapcsolódtak a Szolnoki Művésztelep vagy e tájegység közvetlen hagyományaihoz, mégis művészetük ugyanúgy életük és munkájuk közvetlen közegéhez kapcsolódik, mint előbbieké. A művész műalkotásaiban tud megküzdeni a hagyományokkal és igy döntheti el a művészettörténeti vitát is. Nem a minden-áron való besorolás, nem az ilyen-olyan kategorizálás a fontos, hanem a minőség a döntő. Kortárs művészetünk legfontosabb értékeit pedig a szocialista eszmeiségű alkotások jelentik. A Szolnok megyében élő művészek is csak ilyen értékteremtő tevékenységgel kerülhetnek a művészet, a társadalmi haladás élvonalába, s így fejthetnek ki leghatásosabban közéleti tevékenységet is. 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.