Művésztelepi festők – Szolnoki újság, 1933.

 

 Ha a Ma keresztmetszetét adjuk, ha pezsgő életű művésztelepünk mai festőinek portréit kívánjuk megrajzolni, akkor tanácsos és célszerű, rövid hosszmetszetben bemutatni a múltat is, újra végigjárni azt az utat, amelyet a szolnoki festészet eddig tett meg. Köztudomású, hogy az első festőink “előkelő idegenek” voltak, nagykulturájú, osztrák művészek, akik leereszkedtek ehhez az akkor még zeg-zugos sáros, fapallóiról s bicskásairól nevezetes alföldi kisvároshoz. Szolnok, mint téma érdekelte őket, a város napsütötte rónáival, nagyszerű embertípusaival, folyói pittoreszk szépségeivel megfogta s rabul ejtette az erre járó Pettenkofent s nyomában jövő többieket? Carl Müllert, Gullbet Raffait, Ottó von Thorent Heinrich Langot Tina Blaut és a többieket. Az ő példájukat követték a magyar művészek: Böhm Pál, Deák Ébner, Bihari, Koszta, Perlmutter, Kléh, Mihalik s a többiek. A művésztelep 1902-ben történt megalapítása lehetővé tette, hogy a Vár idillikus, s csendes helyén állandó lakást s műtermet kapjanak a művészek. Ettől kezdve a szolnoki festészet története határozottan felfelé menő irányt mutat s ezt csak rövid időre törte meg a háború, a kommun s az oláh megszállás. S különösen a legutóbbi években a vitalitásnak, a fejlődésnek olyan gyönyörű eredményeit láthatjuk, amire méltán büszkék lehetünk, s ami gazdag ígéret a jövőre nézve. S ma már a művésztelepi festők nem azt a zárt életet élik, mint Pettenkofenék, ezer szál fűzi a telepet a városhoz, a művészeket a lakossághoz. A közönség felkaroló érdeklődésével s sűrű képvásárlásaival erkölcsi és anyagi bázist ad a művészeknek, akik viszont nagy szerepet játszanak a város minden kulturális s társadalmi megmozdulásában. A mai kerti ünnepély is csak ennek az együttműködésnek következtében tudott országra szóló esemény lenni. Bihary Sándor, Fényes Adolf, Kléh János, Mihalik Dániel, Szlányi Lajos, Vidovszky Béla és Zombory Lajos voltak a művésztelep első törzstagjai. Közülük ma is tagja a telepnek Fényes Adolf, aki szinte matematikai pontossággal érkezik városunkban s távozik innen. A művésztelepre való bevonulása a kezdődő nyarat, távozása a beköszöntő őszt jelenti. Fényes Adolf a legnagyobb tanítómesterek egyike, ebből a szempontból legjelentősebb alakja a telepnek, festő generációk ízlése nemesbedett, technikája tökéletesbedett az ő irányítása mellett. Ő maga eruptív erejű, állandóan fejlődő művész, akinek minden kiállítása új szenzációkat ígér. Realisztikus képek festésével kezdte, sorozatot festett a szegény emberek életéről, ezt követték az impresszionisztikus tájképek, azután szimbolikus bibliai vonatkozású képei, ma stilizál s leegyszerűsít, de ki tudja, hogy a kifejezés milyen új eszközeivel fogja legújabb remekműveit megalkotni. A telep legelvonultabb életet élő festője Szlányi Lajos. Az ilyen, tisztán a művészetének élő, bensőséges lelki életű művésznek alkotásain legjellemzőbb a hangulat, a külvilág minden tárgya a festményen a művész lelkét tükrözi vissza. Szlányi Lajos tájképein is ezt láthatjuk az ő naturalisztikus kifejezésmódja mellett is, mindegyiken rajta van a lelkisége, valami hangulat, valami titkos mondanivaló. Vidovszky Béla a megalapításkor a telep legfiatalabb tagja volt, most már ő is bevonult a szeniorok közé. Művészetét ugyanazok a kitűnő tulajdonságok jellemzik, mint a Szlányiét, a választékos kifejezésmód, nemes ízlés, a műgond, amellyel hangulatos tájképeit s enteriörjeit festi. Zombory Lajos, a nagy Zügel legszeretettebb tanítványa volt, de a mester halála után visszatért Magyarországra s Szolnoknak több, mint 3 évtizede állandó lakója. Tősgyökeresen magyar az ő művészete s egyéb kitűnő tulajdonsága mellett – mint a tökéletes kompozíció, a pompás kolorista színérzék, az anatómia s a mozgás páratlan ismerete stb. – ez a fajiság a legnagyobb értéke. Állat- és tájképfestő, termékeny művész, legutóbbi nagysikerű kollektív kiállítás általános kitűnést keltett gazdagságával. Mára telep újabb tagjai közé tartozik Pólya Tibor, a legnépszerűbb szolnoki festő, a világfi, az örök bohém, a társaságok kedvence, aki mint művész a magyar plakátművészet új irányát jelzi, pompás grafikus, európai viszonylatban is kiváló, remek humorú karikatúrista s kitűnő festő. Az öccse, Pólya Iván, távolról sem az az országszerte ismert társaságbeli ember, mint a bátyja. Őt nem kötik annyira a társasági kötelezettségek, éppen ezért áhítatosabb művelője lehet művé-szetének, maradéktalanul a festészetben élheti ki magát. Nyugtalan kereső, eddig minden tárlaton más s más arcát mutatta meg, folyton előre hajtja a tökéletesbülés vágya, stíluspróbálkozásokon s kísérletezéseken keresztül most talált rá igazi formanyelvére, új-realisztikus modorban festett képei már az érett művészt mutatják. Zádor István a legelegánsabb festőnk s az “elegáns” jelszó a legjellemzőbb művészetére is. Könnyed, artisztikus rézkarcai közül különösen azok népszerűek, amelyek a főváros szépségeit örökítették meg. Nagy sikert aratott könyvében – Egy hadi festő emlékei – illusztrációs anyagul azokat a pompás ceruzarajzokat használta fel, amelyeket a világháború eseményeitől, a hadifestőként bejárt fél-Európáról, a hadvezérekről és állam férfiakról készített. Vérbeli rajzoló, portréin is a tökéletes rajztudás adja meg a kép karakterét. A Magyar-utcai kiállítási helyiségben a napokban állította ki 12 pompás portréját. Robusztus erejű művész a legújabb tag, Aba-Novák Vilmos. Expresszionisztikus rézkarcokkal és festményekkel kezdte, de az ő őstehetsége átlábolt a különböző izmusokon, most már a zseni külön útját járja. A szinte féktelen fantáziáját könnyedén tudja követni gazdag kifejezési eszközeivel. Stílusa az új magyar stílus: hatása, jelentősége ma még kiszámíthatatlan, annyi már bizonyos, hogy a jelenkori egyetemes művészet történetének legszebb lapjain fogják méltatni. Világnagyság. Állandó lakója a telepnek Chiovini Ferenc, aki az idén Aba-Novákkal együtt a jászszentandrási templom freskóit festi. Chiovini tipikus szolnoki festő, rajta figyelhető meg legjobban a környezet csodálatos átalakító hatása. Mozgás volt első képein, előrelendülő lovak, vágtató szekerek stb., most már kontemplatív nyugalom jellemzi képeit. A szemlélődő, tempós mozgású alföldi embert a környezet tette ilyenné, Chiovinit is a környezet formálja át. Lehiggadt művészetének nagy értéke: a kitűnő kompozíció. Istókovics Kálmán évek óta állandó nyári vendégünk. Őszi pesti tárlatának kiállítási anyagát – amelynek nagy sikere, kitűnő sajtója volt s Istókovicsot egyszeriben legjobb nevű festőink közé emelte – túlnyomórészt Szolnokon festette. Művészete sok rokonvonást mutat -különösen nagy vásznain – a legeredetibb magyartehetségével, Csontváriéval. Erősen hajlik a szimbolizmusra. Különben ő a legnagyobb munkabírású, s legtöbbet dolgozó tagja a telepnek (Talán Aba-Novák végezne vele holtversenyben). “A tehetség – félig szorgalom” paradoxon a kitűnő Istókovicsra a legtalálóbb. Révész Péter Pál szolnoki fiú, határozott tehetség, de betegeskedése sokszor megakasztotta fejlődésében. Őszi kiállításának megérdemelt nagy sikere volt, Patay Kálmán, a másik szolnoki, szintén nagy ígéret, tavaly a “Köcsögszárító” c. képe a kiállítás egyik szenzációja volt. Legújabb vendégünk Borbereki Zoltán festő, grafikus, szobrász. A nyáron elkészíti Dr.Tóth Tamás műkő- és Pettenkofen bronzszobrát. Modern művész, azt az irányt képviseli, amelynek élén Aba-Novák áll. A jövő embere. Ezekből a rövid, s kusza ismertetésekből is látható tehát, hogy a Szolnoki Művésztelep nemhogy az elöregedés, a szenilitás jeleit mutatná, hanem állandóan fejlődőben van. Öreg tagjai elismert értékek, alkotóerejük s tehetségük legteljesebb birtokában lévő művészek, hivatott tanítómesterek, a fiataljai pedig a magyar festőművészet leggazdagabb ígéretei közé tartoznak.

 

 

Írta: Vidor Győző

Szolnoki újság, 1933. augusztus 12. 14-15. old

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.