Szolnoki művészet 1852-1952 /részlet/

BEVEZETÉS

A magyar művészettörténeti irodalomban még nem jelent meg olyan tanulmány, amely a szolnoki festők munkásságát történeti összefüggésében tárgyalta volna. Készültek ugyan különböző ismertetések, ezek azonban — bár részleteredményeket értek el — a szolnoki művésztelepnek a magyar festészetben elfoglalt helyét bizonyos általánosságokon túl nem méltatták. A művésztelep 25 éves évfordulója alkalmából kiadott könyvecskében szereplő tanulmányok nagyrésze is közhelyeket ismétel, vagy a Szolnokon dolgozott művészeket úgy állítja be, mintha ezek kivétel nélkül a soviniszta reakció érdekeit szolgálták volna. Újabban viszont szokásos a szolnoki művésztelep jelentőségét túlbecsülni és szembeállítani a nagybányai mozgalommal.

Előljáróban meg kell állapítani, hogy a szolnoki művésztelepnek sem stiláris, sem eszmei, sem tematikai jellegzetessége nincs. Éppen ezért a szolnoki művészet általában nem olyan egyértelmű, mint a nagybányai. Ha a szolnoki művészetet közelebbről megvizsgáljuk, akkor világosan kirajzolódik a szolnoki művészet eszmei és stiláris ingadozása. Az első periódus: az osztrák Pettenkofen körének működése, amely később bizonyos fokig hagyománnyá vált. A második periódusban a Pettenkofenhez kapcsolódó Munkácsy-kör tagjai dolgoznak (Deák-Ébner Lajos, Bihari Sándor), akiket a holland kismestereken edzett szemlélet és a modern fényfestés összekapcsolása jellemez. Különálló helyet foglal el a művésztelep történetében Fényes Adolf, aki német közvetítéssel kezdetben a Munkácsy—düsseldorfi hagyományokat folytatta, majd modernebb, kevésbbé harcos törekvések hívévé vált. A második korszak eredménye általában a paraszti téma felfedezése, s az osztály-viszonyok lassú felismerése. Fényes Adolf és Bihari Sándor munkáinak egy része képviseli a kritikai realizmust Szolnokon. Ez az irányzat azonban nem egyedüli sajátja a művésztelepnek. A századvégen fellendült «szociális irányzatfestészet» művésztelepi hovatartozás nélkül alakult ki. Az irányzat gyors elerőtlenedése politikai és társadalmi okokon kívül elsősorban éppen azért következett be, mert ezek a művészek nem tömörültek egységes telepbe. Pedig az ú. n. szocialista festészet harcosai, Kernstok Károly, Vaszary János, Mednyánszky László kezdetben szintén részt akartak venni a szolnoki telep alapításában. Valószínűleg azért maradtak mégis távol, mert a szervezkedő tagok között a közömbösek és a nívótlan dzsentri-szemlélet képviselői jutottak túlsúlyra. A szolnoki festészet harmadik korszakát a közömbösség s a dzsentri-szemlélet irányítja; tájképfestészettel vagy állatképfestészettel foglalkoztak a művészek. Ettől kezdve a telep működése (Fényest és Kosztát kivéve) kvalitását, eredetiségét tekintve a sokkal izmosabb és határozottabb alapokon álló Nagybányához viszonyítva másod- sőt harmadrendű értéket képvisel. A telep művészi tevékenységének súlyát talán a tematikus hagyományok folytatása gyarapíthatta volna, de ez a hagyomány, úgy látszik, politikailag gyanús volt a megrendelők előtt. A művésztelep a konzervatív szemlélet bástyájává vált, ellenlábasa lett azoknak a művészeknek, akik, ha modorukban expresszionista törekvéseket mutattak is, előadásmódjuk dinamizmusával és nem utolsó sorban harcos eszmeiségükkel a proletárforradalom művészeti előkészítői és képviselői voltak. (Pl. a Nyolcak egy része, de főleg Pár, Uitz, Nemes-Lampérth, Berény, Bíró Mihály, Egry József, Nagy István stb.) Fejlődésének menetét tehát az uralkodóosztály erős befolyása gátolta. S ez nem is lehetett máskép, hiszen a telepet általában a magyar, de különösen a Jász—Nagykun—Szolnok megyei feudál-burzsoázia hozta létre s az volt legfőbb vásárlója is. A megye gazdag földbirtokosai és tőkései természetesen azokat a művészeket támogatták, akik politikai és esztétikai igényeiket kiszolgálták. Nem gyengíti ezt az állítást az a tény sem, hogy Fényes Adolf is a telep tagja lett. Bármily következetes és harcos művésznek tűnik is Fényes Adolf, úgy látszik, hogy egyéb politikai és személyes okok mellett a művésztelep sajátos atmoszférája is részes lehetett kritikai realizmusának elgyengülésében. A szolnoki művésztelep (1902-től) nem ellenlábasa Nagybányának, sőt törekvései hasonlóak. Eredményei azonban az eklektikus, aprópénzre-váltó szemlélet jegyeit viselik magukon. Szinte Nagybányával egyidőben — sőt Pettenkofen és Deák-Ébner személyét illetően már előbb — fel-fedezhetők a Szolnokon dolgozott művészek munkáiban az ú.n. plener-festő törekvések. A plener, amely néhány külföldi előfutár ját leszámítva Franciaországban alakult ki, hatalmas hódítást tett egész Európában, mert a régebbi sötét színekkel való ú. n. műteremfestészet helyett a szabadba, a «plein-air»-be (a fénytől telített tájba) vezette a művészeket. A plener-festés további eredménye lett az impresszionizmus, amelynek kései dekoratív változata éppen Szolnokon gyökeresedett meg, olyan módon, hogy ennek a szétbomló irányzatnak a megnyilvánulásait a művészek megszelídítették, a megrendelőik igényeihez mérték. Lényegében hasonló jellegzetesség mutatható ki a művésztelep negyedik korszakáról, amelyet elsősorban Aba Novák határoz meg. A modern olasz áramlatok e magyarországi alkalmazója éppen úgy a divatos törekvések népszerűsítője, amint elődei, a szolnoki impresszionisták. További két ok miatt is nehéz beszélni a szolnoki művészettel kapcsolatban egységes irányzatról. Az egyik ok az, hogy Szolnok legtöbb művészünk számára csak divatos, átmeneti állomás volt. A századvégén a paraszttematika, az új század elején a tájképfestészet iránt megnyilvánuló érdeklődés vezette ide legtöbb művészünket. Minthogy legtöbbjük működését a mélyebb állásfoglalás és őszinte humánus érdeklődés hiánya jellemezte, hamarosan más, divatosabb tematikát nyújtó vidékre távoztak. A másik ok: olyan elméleti harcosok, esztétikusok és művészek hiánya, akik a realizmus jelentőségére hívták volna fel a figyelmet. Pettenkofen és a Munkácsy-tanítványok ugyan elhozták Szolnokra az újabb realizmus eredményeit, de a realizmusnak mint tudatos művészeti és társadalmi irányzatnak a jelentősége nem volt előttük tisztázott. Csak modor volt, amely stílusában ugyan közeli rokonságban áll a kritikai realizmussal, de eszmétlensége folytán attól mégis gyökeresen különbözött. Ezért kellett munkámban az álrealizmus különböző árnyalatait is megnevezni, mint a szentimentális «realizmust», az akadémikus «realizmust» stb. Ha tehát nem is lehet Szolnoknak mint egységes művészeti irányzatnak a jellegzetességeit kimutatni, a szolnoki festészet mégis jelentős a magyar művészetben. Hiszen a 19. század második felében részben itt alakult ki a hazai életkép- és tájképfestészet, közelebbről az alföldi tájfestészet. Továbbá hatalmas, példaadó művészegyéniségek fordultak meg ebben a városban, akik ha nincsenek is egymással szoros kapcsolatban, de a Szolnokon szerzett élményekből merített alkotásaikkal festészetünk haladó hagyományainak legnagyobb értékei közé emelkedtek.

Végvári Lajos  művészettörténész

Hozzászólás