Verebes György: A csoda helye

Hangjáték egy oktávra Rékassy Eszternek és Darvasi Lászlónak

Első hang
Ezt a történetet egy barátom mesélte nemrégiben. Az ő nagyapjával esett meg, az ötvenes évek vége felé, a felsőhegyi vásáron. Fontos esemény volt ez mindig, akkortájt meg különösen, a lapos Észak-Bácskában, a háborút követő nehéz időkben. Minden hónap első vasárnapján megtelt a falu alatti rét sátrakkal, szekerekkel, eladásra szánt lábasjószággal, friss lótrágyaszaggal, a sült hús ínycsiklandó illatával és rengeteg sok alkudozó, bámészkodó ember zsivajával. A legnagyobb forgatagtól kissé távolabb, de azért jól látható helyen állt a mutatványos sátor.

Tekintélyt parancsolón magasodott a többi fölé terebélyes, szögletes alakjával és csúcsos tetejével, oldalai szürke ponyvával gondosan körbekerítve. A bejárat mellett elhelyezett tábla tanúsítása szerint ebédidő utánra a szemfényvesztő előadása volt várható.
A jelzett időben mintegy harminc-harmincöt ember foglalt helyet a lócákon akis ácsolt pódium előtt. Közöttük ült a barátom nagyapja, Lajos is, szikár, szélfútta arcú ember abból a fajtából, aki nem sokat szól, de azt annál erőteljesebben.
Tavasztól őszig birkát legeltetett a kevi határban. Kisvártatva megjelent a szemfényvesztő, egy negyvenes évei derekán járó, kistermetű, barna bőrű férfi. Sűrű, sötét haja volt, bozontos szemöldöke és mélyen ülő, szúrós szeme. Fekete nadrágot és bő ujjú, sötétvörös selyeminget viselt. Az emberek azt rebesgették, hogy talán örmény származású, vagy mi. Amint a színpad szélére állva körbehordozta a tekintetét, a moraj hirtelen elcsitult. A hosszúra nyúlt csöndben, a fülledt melegtől meg a heti munka fáradtságától elnehezülve, Lajos feje előrebillent, szemei pedig lecsukódtak. Közben, mintegy félálomban, hallotta, hogy a szemfényvesztő felszólít néhány jelenlévőt, hogy hagyják el a sátrat, majd a tiltakozásokra válaszul közölte, hogy addig nem fogja elkezdeni az előadást, amíg ezek az emberek nem távoznak.
Miután ez végül megtörtént, a pódiumra szólította a fiát, egy hatévesforma gyereket, és elmondta, hogy a tisztelt közönség nemsokára látni fogja, amint a fiúcska belebújik egy ölnyi vastag, tömör farönkbe, és teljes hosszában végigmászik benne, hogy azután a másik végén előbújjon. A nézők dermedt csöndben figyeltek, és mialatt Lajos, a barátom nagyapja álom és ébrenlét határán rótta a köreit, a mutatvány elkezdődött.

Második hang
Azt mondják, az ember szinte sohasem veszi észre, amikor a csuklása abbamarad. Igaz-e, vagy sem, az elalvással ez egészen bizonyosan így van. Akárha valami magunkra vett átoktól sújtva időtlen idők óta meg lennénk fosztva attól, hogy tanúi lehessünk, amint a megszokott, ébren tapasztalt világunk átadja a helyét annak a másiknak, ami gyönyörűségesen gomolygó, és borzongatóan izgalmas, az álomé, ahol minden bizonyosságunk, ami az emlékezet szilárdságát élvezte, szertefoszlik.
Harmadik hang
Néha, nyugodt reggeli ébredéskor, elcsíphetjük a pillanatot, amikor a Teremtő átöltözik. Megleshetjük, amint kilép elnyűtt éjjeli ruhájából, és a partra lép, hogy megmártózzon a hajnali folyóban, mielőtt magára öltené ragyogó nappali köntösét. Ha ügyelünk, hogy ne mulasszuk el, számunkra a kegyelem pillanata ez.
Ahogy a felkelő nap fénynyilai átdöfik a szobám függönyét, úgy hatolnak át a külvilág hangszikrái az érzékelésemen, és lépésről lépésre átrajzolják az álomképeket, behatolnak a mesébe, erőt vesznek rajta, és formálni kezdik azt, ezt teszik ezek a hangok, testet öltenek, eseménnyé válnak, történetté rendezik az idő-tudomás homályos vizeit. A szemem még csukva, a testem akár a medúzáé, lágy és illékony, de valaki bennem már sejti, hogy a hangok, amik itt vannak, egy másik rend első küldöttei, egy ismerős új rendé, ami bennem volt, talán milliárd, talán ezer, talán száz évvel ezelőtt tegnap, benne voltam, amikor este az ágyban fekve leoltottam a lámpát. Átmelegszik az arcom, már tudom, hogy az enyém.
A szemhéjam felnyílik, körülöttem a szobám reggeli fényárban úszó folyó. Megmártózom. A tekintetem szárnyát nyitó tiszavirág, egy év mögötte, előtte egy nap. Itt minden ismerős, igen. A Teremtő átöltözött.

Negyedik hang
Közismertek a kutatások, melyeket a tudomány e területen folytat, elég csak a pszichoanalízis megjelenése óta folytatott vizsgálódásokra, az álmodással, érzékeléssel, vagy épp a különféle tudatmódosítókkal kapcsolatban végzett kísérletekre gondolnunk.
Vitathatatlan, hogy temérdek ismeretanyag, statisztikai adat, elemzés, megfigyelési eredmény halmozódott fel ezen a területen. Elnevezések, jelölések születtek az elme különböző állapotainak és folyamatainak behatárolására, monitoron figyeljük az inger hatására aktivizálódó agyterületeket, mérjük azok elektromos rezgéseit, agyi hormonokat és neurotranszmittereket különítünk el, sőt művileg adagoljuk ezeket, és immár tudva tudjuk, hogy amikor látunk és hallunk, valójában ezek látnak és hallanak, ezek gondolkodnak, örvendeznek és szoronganak, és ezek szeretnek, amikor szerelmesek vagyunk. Fáradságos, nehéz munka volt eljutni idáig. Büszkék lehetünk rá.

Ötödik hang
A költőt, a festőt azonban mindez mintha mit sem érdekelné. A költő, a festő azt képzeli, hogy ez másként van. Ő árnyas fa alatt hűsöl meleg nyárvégi délutánon, langyos esőben sétál kisvárosi utcán, dagadót vásárol a sarki hentesnél, óbort ízlel barátokkal hűvös pincék boltívei alatt, ropogós almát harap gyümölcsöskertek lankáin, azután távolba futó tekintettel a horizontra réved, ahol ég és föld egymásba olvad. Tudja, hogy nem azért lát, mert szeme van, hanem azért lehet szeme, mert van látás. A költő, a festő azt képzeli, hogy játszik, és azt játssza, hogy elképzel.
Másnap felkel, költ és fest.

Hatodik hang
A tudat által tapasztalt valóságot vagy valóságokat alapvetően a bennük felismerhető mintázatok mennyisége, intenzitása határozza meg. A mintázatok teljes hiánya a tudat számára végső soron magának a tapasztalásnak, tehát az önazonosítás lehetőségének hiányát jelenti. A tapasztalt valóság mintázatok általi maradéktalan lefedettsége a további tapasztalásnak, mint a tudat önfelismerő akciójának a szükségességét megszünteti. Ezen a ponton a tudat valamennyi lehetséges tapasztalása az abszolút tudomásának, valamint a felettük gyakorolt teljes uralomnak a birtokában van, és a teljes tapasztalt valóságot önmagában önmagával azonosítja.
Talán nem árt megjegyeznünk, hogy a tapasztalás itt a cselekvés összes módozatát magában foglalja, beleértve a testi cselekvését is, minthogy a test eleve nem más, mint az említett mintázatok egy fajtája, melyben a tudat önmagát tapasztalja.
Ez minden.

Hetedik hang
A költő, a festő tudja, hogy az ember a születéstől a halálig nem tesz mást, mint fél, küzd és játszik. Fél abban, amit nem ismer, küzd, hogy felismerje, és játszik abban, amit ismer. A költő, a festő ezért gyűjt. Előbb módszeresen, később magától értetődő természetességgel raktároz el mindent, amivel találkozik, a katicabogaras hamutartótól az első gólörömön és a neurotranszmittereken át az utolsó kenetig. Játékszereket gyűjt, mert tudja, hogy aki képes önfeledten játszani, az a valóság egy szeletét már birtokba vette.
De azt is tudja, hogy van itt még valami, túl az esti lámpaoltáson és az utolsó csukláson, egy hely, ahol már járt, még ha csak addig merészkedve is, ameddig a játszótér hangjai elkísérhették. Szent borzongással hatol egyre beljebb, alkalmanként egy-egy lépést téve csak, éppen annyira, hogy ott lehessen mellette mind a három barátja, a félelem, a küzdelem és a játék. Ők az ismerősök az ismeretlenben, akik emlékeztetik, hogy biztonságban van, mert ők már akkor is vele voltak, amikor egy éve és egy napja ott járt a folyóparton, ahol először leshette meg, ahogy a Teremtő átöltözik.  Azon a helyen a fák ágai maguktól fonódnak madárfészekké, és a kérészek száraz szárnyakkal repülnek át a záporon.

Első hang
Nem tudni, mennyi idő telhetett el, talán egy-két perc, de az is lehet, hogy csak másodpercek voltak. Lajos hirtelen tisztán hallotta, amint a mutatványos elváltozott, monoton hangon ismétli, hogy a fiú most a rönk belsejében mászik, egyre közelebb ér a túlsó végéhez, már egészen közel van, és néhány pillanat múlva látni fogják, ahogy a teste a tömör fából előbukkan. Lajos ekkor teljesen magához tért, kinyitotta a szemét, és körülnézett. Látta, hogy a körülötte ülők mozdulatlan, egyenes háttal, nyitott szájjal merednek a pódiumra. Miközben arra fordította a tekintetét, még hallotta a monoton hangot, hogy most, most figyeljenek… Lajos ekkor fölpattant, az előtte ülők feje fölött áthajolva botjával a színpad felé vágott, és elüvöltötte magát: De akkó’ aztán benne másszál, ne rajta, az anyád teremtésit, te kölyök!
A levegő megfagyott, és mire az emberek lassan ocsúdni kezdtek, a fiú már az apja mellett állt. Az a tekintetével a Lajosét kereste. Pár pillanatig így álltak, a szemükkel összeakaszkodva. Akkor valaki megszólalt: Hát mi bajod van neked, te Lajos? Aztán a másik: Mit ordibál ez itten összevissza? A Lajos erre megrázta magát, és odafordult: Hát hülyék vagytok tik, hogy ezé’ fizetitek ki a sok pénzt? Nem látjátok, hogy mit művelnek ezek itten? Hogy át lettetek verve? Erre fölemelkedett a nagydarab, vörös képű férfi, aki Lajos mellett ült:
Én meg azt mondom, hogy mink láttuk, amit láttunk, de te meg jobban jársz, ha hallgatsz! Egész végig csukva volt a szemed.

Hozzászólás

%d blogger ezt szereti: