Ván Hajnalka: Egymás mellett – Szolnoki Művésztelep 2002-2007

Újművészet folyóirat, 2007. október – XVIII. Évf. 10. szám

Az 1902-ben alakult Szolnoki Művésztelep 2002-ben ünnepelte százéves fennállását. A művésztelep közel egyidős a Szolnoki Művészeti egyesülettel (megalapítása 1901. április 28.). Az egyesület feladata volt a következő évre átadni a tizenkét műtermet, ahol megindult a javarészt tájképfestőkből álló csoport tevékenysége. Az első állandó alkotók közül Bihari Sándor, Fényes Adolf és Vidovszki Béla neve emelhető ki. Később, a 1930-as években Aba-Novák Vilmossal fémjelezhető a korszak. Az ország legrégibb művésztelepén a háborúk ideje alatt elakadt a munka, közöttük és utánuk viszont mindig is művészek és művészet színtere volt. Az államosítás következtében megszűnt magánkézben lenni, de funkciója nem változott, valamint nem változott a telep működésében a felfogás sem, hogy teret biztosítsanak a művészi szabadságnak, nincs erőteljes, erőltetett egység és elvárás. Szolnokon a különféle irányzatok szabad egymás mellett élése volt a jellemző, és ez megmaradt napjainkig is. 2002-ben városi szerveződés indult a telep működésének felelevenítésére.

A mindig bentlakásos célzattal kialakított alkotótábor jelenleg egyéves pályázási feltétel és lehetőséget nyújt a közösségben való munkára. Idén ötéves az újraszerveződött Szolnoki Művészeti Egyesület. Ennek az évfordulónak az apropóján a város három pontján kiállítást lehetett megtekinteni az egyesület keretei között dolgozó művészek alkotásaiból. A tárlat egyik helyszíne, a telepen működő Kert Galéria, ahol a festészeti anyag került bemutatásra, a másik a Damjanich Múzeum I. emeleti zárt folyosó, itt a grafikai munkákat láthatja a közönség, valamint a harmadik a múzeum udvara, mely a szobrok időszaki otthona lett. 2002-től a kiállító művészek hosszú névsora a következő: Ágotha Margit, Balogh Zsófia, Dömény Boriska, Fazekas Magdolna, Gránicz Tamás. Katona Zoltán, Kiss Zoltán László, Kovács Jenő, László Dániel, Meggyes László Vendel, Palkó Tibor, Pogány Gábor Benő az egyesület elnöke, Rékassy Eszter, Simon Ferenc, Soós György Gregorius, Szabó György, Szalai Kata, Varga Patrícia Minerva, Verebes György művészeti vezető és Zsemlye Ildikó. A telepen alkotó művészek többsége továbbra is az induláskor jellemző tájképfestést tartja fő témának. Festőik körében a korszerű plein air uralkodik. Ide sorolhatók Varga Patrícia Minerva egyéniségével átitatott tájképei, László Dániel tárgyi részletekkel személyessé tett, üde, újnaturális tájai, illetve Fazekas Magdolna hagyományőrző, lírai ábrázolásai. Ám egyéb irányok is jelen vannak az agyagban. Verebes György kezekre, arcokra fókuszáló képei arégi mesterek tiszteletét és bölcsességét viselik magukon. Palkó Tibor szintén emberábrázolásaival szerepel. Nála világosabbak a színek, és más a téma, misztikus, utópisztikus világot teremt. A grafikák a Damjanich Múzeumban kaptak helyet. Érdekessége az anyagnak, hogy a grafikusok mellett, szobrászok terveivel és festők rajzaival találkozhat a látogató. Ez a helyszínek közötti kapcsolatot erősíti, a tárlat kohézióját adja. Ágotha Margit és lánya, Rékassy Eszter érzékeny, nőies és finom munkáit így például Simon Ferenc és Szabó György szoborvázlatai kísérik. A múzeum udvarán láthatjuk a szobrászok műveit. Itt nem beszélhetünk helyi hagyományok őrzéséről avagy túllépéséről. A szobrászati sokszínűség az egyetlen közös, illetve a kő és bronz gyakorisága. Simon Ferenc – Fazekas Magdolna mellett a másik olyan művész, aki az 1960-as évekbeli újraindítás óta a Szolnoki Művésztelep alkotója ¬¬– a tőle megszokott témákat és színvonalakat hozza, csakúgy, mint Pogány Gábor Benő. Szabó György körülbelül tíz éve tért át a figurális munkákról az absztrakra. Beszélgetésünk során kiderült, hogy ő továbbra is figurákat alkot, nem kell puszta konstrukciókat látnunk munkáiban. Pusztán szubjektívebben nyúl a tárgyhoz, nem a klasszikus ábrázolást követi. Zsemlye Ildikó játékos makettjei, melyek csak első ránézésre lennének gyermekiek, sajnos nincsenek a kiállításon (gazdára leltek). Helyettük a természet egy-egy kis kivágott részét ábrázolja, cizellált, négyzetes térbe zárva. Zsemlye járművei helyett a vonat, így csak saját utazási eszközünk marad, amivel Szolnokra elutaztunk, hogy megnézzük ezt az öt évet összefoglaló kiállítást. Kár, hogy retúrt váltottunk és haza kellett jönni, mert jóleső érzés, hogy a művésztelepen még mindig műtárgylétrehozás a cél. Érezni, hogy él a hagyomány, van mit követni, van miből táplálkozni, inspirációt nyerni.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.