Három – és még egy – képgrafikus szolnoki kiállítása
A Képgrafikusok Egyesülete névadója, az 1870 és 1929 között élt festő- és grafikusművész Olgyai Viktor, aki művészetével, gyakorlati szervező tevékenységével, művészetpedagógiai és elméleti munkásságával a magyar grafikai művészetek alapjait teremtette meg, 1902-ben a Lyka Károly által szerkesztett Művészet című folyóiratban tette közzé A grafikai vonalról című nagylélegzetű tanulmányát. A bevezetőben így ír: „Delabordenál olvassuk a következő jóízű történetet: Fiquetnél, egy XV. korabeli rézmetszőnél a saint-cyri kolostor megrendelte Madame de Maintenon arcképét. Mivel a rendetlen életmódot folytató metsző sokáig késett a rábízott munka elkészítésével, a párizsi érsek engedélyt adott a kolostornak, hogy hívja meg a művészt és őrizze mindaddig, míg művével el nem készül. Fiquet, kit fogsága untatott, folyton aludt, hozzá se nyúlt a vésőhöz. Egy napon magához hívatta a főnöknőt, és kijelentette előtte, hogy ha örök ideig is kellene ott maradnia, ő ez unalmas magányban dolgozni nem tud, neki szórakozás kell, jobb híján az apácák társasága. Föltételeit elfogadták, az apácák csevegése mulattatta munkája közben, s a kolostor leánynövendékei hárfáikat pengették mellette.”
A kérdés tehát adott: igaz, hogy a művek már itt vannak körülöttünk, de hol vannak az apácák és a hárfáikat pengető leánynövendékek? Hiányukat némiképp mentheti, hogy nélkülük is megy a munka: az egyesület művészei elhivatottan munkálkodnak a grafikai tradíciók ápolásán, a klasszikus grafikai technikák éltetésén, a nemes tradíciók modern törekvések szellemében való jelenkori ápolásán. Valószínűleg nem kell különösebben hangsúlyoznunk, hogy minderre milyen nagy szükség van: a modern magyar grafika aranykora, a múlt század hatvanas-hetvenes évtizedeiben, és talán a nyolcvanas években lezajlott virágzása már a múlté, az ezredfordulón és az új évezredben a festészet, a szobrászat, de leginkább az új médiumok és technikák szélvész gyorsan hódító és kihunyó áramlataitól hangosak a művészeti frontok, és grafikáról, ha csak nem számítógépes, alig-alig esik szó, s a grafikusok kollekciói előtt csak ritkán nyílnak meg a rangos kiállítótermek kapui. Pedig hallatlan értékek születnek ebben az ágazatban napjainkban is.
Vagyis korántsem szívderítő művészeti szituációban dolgoznak grafikusaink, így e szolnoki kiállítás három művésze, Barta János, László János és Somorjai Kiss Tibor is, akik tulajdonképpen egy azonos alkotó-nemzedékhez kapcsolódnak: az ötvenes-hatvanas évtizedfordulóm és a hatvanas, és a hetvenes években születtek, és mindhárman a kilencvenes években, az évtized elején vagy a végén jelentkeztek első műveikkel a tárlatokon. Elkötelezettek a grafikának: Somorjai Kiss Tibor egyetemi tanárként a Képzőművészeti Egyetem Grafikai Tanszékének tanszékvezetőjeként működik hosszú évtizedek óta, míg Barta János két évtizede az egyetem grafikai műhelyének műhelyvezetője, s László János egy debreceni gimnázium tanáraként indítja a művészpályára a tehetséges tanítványokat. Vagyis ugyancsak megalapozottnak ítélhető, hosszú évek folyamatos munkájával hitelesített mind az elméleti, mind a gyakorlati-technikai háttér. A művészek alkotásainak kifejezését, mondandóját, tartalmi vonzatait vizsgálva elmondható, hogy mindhárom művész önálló utakon jár: Somorjai Kiss Tibor egy meghatározott, konkrét valóságelemekre koncentráló csendélet-sorozatát tárja elénk, Barta János az elvont és a konkrét határvonalán egyensúlyozó, asszociatív kompozíciókat jelenít meg, míg László János szimbolikus töltetű motívumokból, misztikus töltetű jelenségek alakjaiból és rekvizitumaiból építkezik. A technikai megvalósítást mérlegelve a litográfia dominanciáját jelölhetjük meg – jóllehet egészen más irányban, másként bontakoztatja ki hatásvilágát egy Somorjai Kiss- és egy Barta János-litográfia –, de László János kollekciójában fel-feltűnnek a litográfiák mellett rézkarcok, rézmetszetek, és vegyes metódussal készült alkotások is. E tárlat anyaga tehát akár azt is illusztrálhatja, hogy az alkalmazott sokszorosító technikák milyen változatos kifejezésekre, mondandó-közvetítésre, atmoszférateremtésre, hatáskeltésre alkalmazható: hol a foltok, hol a vonalak, hol mindkettő formai elem együttes kiaknázásával. És akkor még a színekről nem is beszéltünk. Talán elég, ha Somorjai Kiss Tibor egyedülálló és csoportosan megidézett üvegkompozícióira hivatkozunk, amelyeken fantasztikus érzékenységgel megjelenített fények és árnyékok, hallatlan gazdag árnyalatok varázsolhatják el a szemlélőt.
A bevezetőben idézett tanulmányában Olgyai Viktor, miután áttekintette a fametszet, a rézmetszet és a rézkarc keletkezéstörténetét és legjelentősebb mestereinek munkásságát Itáliától Németországon át a Németalföldig, felteszi a kérdést: „Miért volt a metszet inkább az elvont, nagyterű, monumentális festészet kísérője, a karc pedig inkább a realisztikus, a fényt és színt keresőé? Miért oly nyugodt, világos, tudatosan kombinált, majdnem geometrikusan logikus a metszet vonala s miért oly nyugtalanul kereső, fantasztikusan leleményes, majdnem misztikusan rejtélyszerű a karc vonala?” És megadta a választ is: „Tudjuk, hogy a metsző a véső segítségével saját kezűleg, fizikai erejével szántja ki vonalait a rézlapból, míg a rézkarcoló csak a lemezt védő vékony viaszréteget vágja át tűjével, a felcsillanó vonal mélyítését a maró sav eszközli. Keletkezésük módjának e lényeges mechanikus különbsége részben feleletet ad e kérdésekre.” Majd hosszan ecseteli a metszet és a karc egymástól eltérő sajátosságait, amely eszmefuttatást legszívesebben a maga egészében, hosszan idéznénk, mert napjaink grafikai művészetére is érvényesek megállapításai. És természetesen hosszabban kellene ismertetnünk a rézmetszet és rézkarc speciális jellemzőitől nagyban eltérő, e kiállításon hangsúlyosan szereplő litográfia-technika ismérveit is. Varga Nándor Lajos, az egykori kiváló grafikusművész – aki a rézkarcnak, a rézmetszetnek és a fametszetnek is önálló kiadványba foglalt szakmai ismertetést, feldolgozást szentelt – írja le a kőrajz, a litográfia alapismereteit összefoglalva, hogy „A rézkarchoz és a rézmetszethez szerény műhelyfelszerelés is elegendő: egy kisebb mélynyomógép és néhány, a maratáshoz szükséges eszköz. A síknyomás körébe tartozó kőrajz azonban már jóval nagyobb felkészültséget igényel, házilag szinte lehetetlen berendezkedni rá a terjedelmes sajtó, a vegyszerek, a nagy kőlapok és a csiszolóberendezés miatt. Így a kőrajzoló művész legtöbbször kőnyomtató műhelyhez kapcsolódik, ahol munkáját saját maga rajzolja meg, de a kivitelezésre nem is gondol. A kőlapok csiszolását, a rajz rögzítését és szakavatott nyomtatását mesteremberekre bízza, akik körültekintéssel, utasításához híven végzik el feladatukat.” A hagyományosnál kissé bonyolultabb kivitelű Somorjai Kiss-litográfiákról viszont Szeifert Judit művészettörténész adott érzékletes leírást 2000-ben: „Minden csak látszólagos, ha Somorjai Kiss Tibor litográfiáit tekintjük. Látszólag sokszorosított grafikák, pedig minden nyomat egyedi. Látszólag monokróm képek, pedig minden mű sok áttetsző, színes réteg egymásra rakódásából épül fel. Látszólag grafikai nyomatok, pedig az átgondolt színkeverés festői felületeket eredményez. … Somorjai Kiss Tibor a követ mint kövületet, élő anyagként vonja be a mű készítésébe; segítségével különböző színű, transzparens festékrétegeket halmoz egymásra, amelyek összesűrűsödve sötét tónusokat eredményeznek. A fény és a sötétség ezáltal elválaszthatatlan metafizikus egységükben jelennek meg.”
Befejezésül Olgyai Viktor tanulmányának egyik záró konklúzióját idézzük, amely e tárlat mottója is lehetne: „Mert míg a vonal analógiában van az érzéssel, mely a művészben volt és melyet bennünk fölkelteni kívánt, míg az érzés meleg közvetlenségből fakad, míg egyéni impressziónak egyéni kifejezése marad, addig nem fajulhat üres, rutinírozott frázissá. Szemünket is gyönyörködteti és lelkünkkel is közvetíti az esztétikai harmóniát.” Valóban: itt a szemet gyönyörködtető, a lélek rezdüléseit tolmácsoló esztétikai harmónia megjelenését ünnepelhetjük.
És van itt egy másik tárlat is, Szepessy Béla, a Nyíregyházi Egyetem Vizuális Kultúra Intézetének igazgatója műveinek kiállítása, amelyek lapjai Berecz András mesemondó meséinek könyv alakban megjelent illusztrációiként jelentek meg, és amelyek egy újabb sokszorosító eljárást, a linómetszés technikáját kapcsolja a sokszorosító technikákra koncentráló programhoz. Az élesen elváló fekete-fehér foltokra koncentráló művek a magyar sokszorosító grafika erős hagyományaihoz kapcsolódnak, de egyúttal balladisztikus hangvételükkel, a rajzosságot és a foltszerű komponálást egyesítő előadásmódjukkal kitűnően illeszkednek az irodalmi alapanyaghoz is.
Elmondható tehát, hogy e szolnoki grafikai találkozó kiváló, technikai aspektusból rendkívül magas szintű, változatos, kvalitásos kiállítási kollekciók bemutatásával fogadhatja a látogatókat.
Wehner Tibor
(Elhangzott 2024. március 8-án Szolnokon, a művésztelepi Kert Galériában, a Képgrafikusok Olgyai Viktor Egyesülete tagjainak – Barta János, László János, Somorjai Kiss Tibor, valamint Szepessy Béla grafikusművész – kiállításának megnyitóján.)
