Korántsem jelent tematikai megkötést a hívószó, hanem szabadságot ad az alkotónak, hogy a tágan értelmezhető fogalomhoz szorosabban vagy lazábban kapcsolódjon a kiállításra szánt művével. Az idei év a „szép” jelensége, fogalma köré szerveződött, melyhez látszólag igen könnyű kapcsolódni, hiszen a kifejezés a művészet történetével mindig jegyben járt, ám a mindenki számára érthető, gyakran használt fogalom a művészet történetének egyik legbonyolultabb, legtöbbet változó, pontos jelentéstartalmát tekintve az egyik legnehezebben megragadható kifejezése.
A szép az antikvitásban a jót és az igazat is jelentette, majd a mélyen vallásos középkorban az Isten által teremtett tökéletes világ leképezését, a reneszánszban pedig elsősorban a harmóniát és a művek mögött rejlő, korábbi névtelen pozíciójából előbújó alkotó géniuszának tökéletességét. A fogalom az újkorban, különösen a felvilágosodás idején racionalizálódott és egyre inkább autonóm lett – különválva a jó és az igaz megtestesítőjétől, megtartva esztétikai jellegét, mely annak külső és belső gyönyörűségére egyaránt vonatkozik. Később, a XIX–XX. század modern vívmányai, a XX. század első felének háborús pusztításai, azok előérzetei és következményei az avantgárd jegyében megteremtették a csúf esztétikáját is, ezáltal lerombolva a művészet addig kizárólagos szépalkotási szerepét, egyben megteremtve a szép kritikáját is. A szolnoki Szép című kiállítás az utóbb említett gondolatnak a jegyeit is hordozza, ahogyan a szépet közvetlen és kritikai olvasatában is a néző elé tárja.
A két helyszínen, az Aba-Novák Agórában és a Szolnoki Galériában látható kiállítás száztizennégy alkotó másfélszáz művét mutatja be. Bár a csoportosulás neve Szolnoki Képzőművészeti Társaság, a kiállítók földrajzi lefedettsége jóval túlmutat a város vagy a megye határain, hiszen az ország és a határon túli területek számos pontjáról képviselteti magát a kortárs művészeti világ valamennyi generációja: a pályakezdőktől a középgeneráción át a doyenekig. Az idén tizedik alkalommal megrendezett seregszemlén hét képzőművész részesült díjazásban: a tárlat fődíját Szkok Iván érdemelte ki, az Aba-Novák Életműdíjat Bikácsi Daniella nyerte el, továbbá rangos díjakat kapott Olajos György, Szurcsik József, Szabó Franciska, Dorogi János és Sulyok Gabriella.
Mintegy harmada tekinthető meg az idei seregszemle százötven alkotásának az Aba-Novák Agóra Galériájában. Néhány grafikát leszámítva, ebben a térben elsősorban festészeti alkotások kaptak helyet. Az itt látható egység a csend, a visszafogott narratíva vagy a narratívamentes művek bemutatására összpontosít. Az esetenként finoman ábrázoló, a természeti vagy épített környezetre, egy-két esetben a figurára, ám döntően inkább a gondolatiságra vagy annak elvont ábrázolására koncentráló válogatás egyes alkotásai hol meditatív visszafogottságukban, hol mérsékelt dinamikájukban létállapotokat és létkérdéseket vetnek fel. Ezek a művek előhívják és nosztalgiával jelenítik meg a múlt emlékeit, megmutatják a lét könnyűségét vagy a születés szépségét, s azt is, milyen a borús idő után a felragyogó derű vagy a lassan folyó, tág medrű folyam kedélyes víztükre. Ám az életöröm mellett a szomorúság és az elszigetelődés is felsejlik a csendekbe rejtezve.
A Szolnoki Galéria két szintjén hetvennyolc kiállító több mint száz műve kapott helyet, a kiállítás – ahogy a képzőművészeti seregszemlékre általában jellemző – itt is festészeti dominanciájú, de szép számmal vannak jelen a karzaton hangsúlyos egységbe rendezve grafikák, valamint a tér számos pontján plasztikák. Az Agóra meditatív és absztrakt alkotásaival ellentétben a galéria tereiben a figura, a narratíva, a mozgalmasság, a színek és a kontrasztok dominálnak. Az egyes alkotók attitűdje és a szép jelenségéhez való viszonya a művek témáin keresztül kikövetkeztethető, legyenek azok letűnt korokat, a közeli és a távoli kollektív vagy személyes emlékeket nosztalgikusan vagy kíméletlen realizmussal felidéző alkotások, az ember környezetbe ágyazottságát vagy abból kitaszítottságát reprezentáló művek, felgyorsult korunk zaklatott rohanásának vagy éppen fragmentáltságának reflexiói, a szépséget nőalak-múzsák vagy szelíd, csalogató tájak formájában – akár közvetlenül, akár kritikusan – kifejező munkák.
Arra a kérdésre, hogy napjainkban mi a szép, egyfajta választ adhat a Szolnoki Képzőművészeti Társaság idei seregszemléjének rendkívül sokrétű, megannyi stílust, irányzatot, hagyományt és megújulást, örök és aktuális kérdéseket és felvetéseket magában foglaló karaktere. A kiállított művek a szép fogalmához közvetlenül és kritikai reflexiókkal is közelítenek. Felmutatnak olyan ellentétpárokat, melyek a szép látványához és érzéséhez kapcsolódhatnak, úgymint a teljesség vagy az üresség, kiegyensúlyozottság és zaklatottság, a meghitt csend vagy a harsány zaj, vagy éppen a stabilitás és az instabilitás. Ellentétek, melyek akár a szép keresésére, akár a szép elvetésére irányulnak, a szépről képviselnek álláspontot.
