A Szolnoki Művésztelep meghívja Önt és barátait
Debreczeni Fanni
festőművész
Heszperiszek kertje
című kiállítás
Időpont
2023. június 3., szombat 18.00 óra
Helyszín
Szolnoki Művésztelep Kert Galéria
(5000 Szolnok, Gutenberg tér 12/12.)
Megnyitja
Verebes György festőművész,
a Szolnoki Művésztelep művészeti vezetője
Közreműködik
Juhász Kata – ének
Erdei Dávid – fujara, hosszú furulya
Megtekinthető
2023. június 27-ig (H-Szo: 9.00 – 16.00 óráig)
Gondolatok a táj teremtéséről Debreczeni Fanni festményei kapcsán
Van valami a tájban, ami sokkal több, mint látvány. A táj egy teljes élmény a lélekben, a tudomásban, a külvilág, ami valójában belül van, belül formálódik átéléssé. Ott forr össze az illat és a hang, a szellő simítása a bőrön, a nap heve és a csikorgó hideg, a lombsusogás, a madárcsevely, a távoli vonatfütty és a templom harangjának zengése, de az átélt tájban ott van beleszőve az otthonok illata, régi összebújó séták emléke a nyárvégi alkonyatban, a rejtélyes éjszakák borzongása, küzdések és elnyugvások, elmúlt idők és jövőbe vetített remények, szóval a teljességében átélt táj mindaz, ami maga az élet. Így válik az emberben előbb egyre erőteljesebb sejtéssé, majd határozott érzéssé, végül pedig bizonyossággá az, ami végső soron minden alkotó cselekedet esszenciája: a teremtés belső mozdulata. Bármilyen látványélményt használjon is egy művész a műve létrehozása kiindulópontjaként, az nem más, mint alapanyag, az érzékelés materia primája, amit a tudomás megtermékenyítő ereje szimbólummá avat, annak a szimbólumává, hogy van létezés, ami bár részleteiben múlandóságra ítéltetett, a teljességét tekintve örök, folytonos átváltozásra képes, és kinyitja előttünk az időtlenség ajtaját.
Bármilyen meglepő, a táj festésének hagyománya a nyugati kultúrában csupán néhány évszázadra tekint vissza. A régebbi korok embere számára a tájélmény olyan természetességgel jelenhetett meg, ami szükségtelenné tette annak önálló szimbólummá avatását, sokkal inkább egyfajta díszletként szolgált vallási, mitológiai, morális tartalmakat megjelenítő ábrázolásokhoz. A városi lét, majd a fokozott iparosodás következtében azonban a tájélmény természetes jelenléte hiánnyá vált, és egyfajta nosztalgikus megidézésként kezdett kivetülni a festők vásznára. Bár ekkortájt még mindig különböző magasztos, vagy éppen bukolikus jelenetek háttereként tárult fel, de a tájban megjelenő emberábrázolások fokozatosan staffázsfigurákká kicsinyedtek, és átadták a főszerepet a kitáruló térnek, viharos ég alatt elterülő síknak, hatalmasan háborgó vizeknek, magasló hegyormoknak. A táj a látott világban való elmélyülés teljes jogú támasztékává vált.
Még néhány évtized, és a képről eltűnik az ember, beköszönt a plain air, a szabad térbe való belefeledkezés kivételes alkotói attitűdje, a festmény megszabadul a történetmesélés kényszerétől, a különféle társadalmi, morális szentenciák közlésének igényétől, és utat nyit a felismeréshez, hogy a látott világ élménye nem kívülről érkezik, hanem a belsőből vetül ki, vagy még inkább a mindenkori tudomás festi fel azt a saját létezés átélésének vásznára, és sűrűsödik kézmozdulatba, színbe, tapintásba.
A tájkép hagyománya úgy szervül a magyar, ezen belül pedig kiváltképp az alföldi festészet szövetébe, ahogy a vidék, az itthoni táj íze olvad a szájban, ahogy a frissen kaszált széna illata árad.
Debreczeni Fanni festőművész tudja és érzi ezt, ismeri a múltját, éli a jelenét és rajzolja a jövőjét, köszönet érte.
Ezekkel a szavakkal ajánlom ezt a kiállítást mindenki szíves figyelmébe.
Verebes György
