Szolnok Megyei Téli Tárlat – 1973

Írta: Ecsery Elemér

Szolnok megye képzőművészei ezúttal is gondos előkészületeket tettek arra, hogy sikeresen rendezhessék meg hagyományos téli tárlatukat. Az ilyen rendszeresen ismétlődő, a szakterület és a művészet barátai előtt számon tartott, valamint az alkotók és a befogadók által egyaránt várt számadásnak mindig, megvan az a veszélye — épp a kialakult hagyományok pontos tiszteletben tartása folytán —, hogy előbb-utóbb ellaposodik és formálissá válik. A megye festői és szobrászai azonban — akár a művésztelepi közösség, akár a más helységekben élő alkotók beküldött anyagát tekintjük — a jelen esetben is kellő komolysággal és lelkiismeretes önkontrollal állították össze az újabb számvetésre beküldött műveik kollekcióját. A Szolnok megyei művésztársadalom igényessége és az ebből fakadó folyamatos és töretlen alkotói fejlődés nemcsak a tehetség és a pozitív töltésű becsvágy következménye, hanem közrejátszik annak tudata is, hogy a szolnoki művészet múltja, honi és egyetemes eredményeiben egyaránt elfoglalt előkelő helye valamennyinket kötelezi. Méltók akarnak lenni a nagy elődök művészettörténeti rangjához és a tradíciók  legnemesebb értékeit kívánják tovább vinni, korunk követelményeinek szellemében aktívan fejleszteni, megújítani. E kiállítás szereplői egyként érzik és tudják, hogy szolnoki művésznek lenni nemcsak rangot, hanem kötelezettséget is jelent. A legutóbbi téli tárlat katalógusának előszavában más vonatkozású problémák kifejtése miatt csak egy rövid utalást tehettem arra vonatkozóan, hogy a képzőművészetünk egészséges fejlődését beárnyékoló kozmopolita tendenciák következményeképp számosan támadják és vitatják mind a szolnoki, mind a többi népi-, nemzeti indítású művészetet, amely a reá kényszerített erőpróbát — szerencsére — mindig megújuló eredményeinek birtokában rendre kiállja. Most viszont lehetőség kínálkozik e látszólag ügyesen tálalt, a szakszerűség álarcában jelentkező, de alapjaiban téves és káros nézetekkel való rövid polémiára. Valamennyi áltudományos szemlélettel vitába szállni ezúttal sincs mód — és nem is célja egy kiállítást bevezető köszöntőnek — így csak egyet, a legtöbbször hangoztatottat ragadjuk ki azokból. A kozmopolita köröknek legtöbbet használt bűvös szava: provinciális. A provincializmus helyes értelmezése — persze — nem bűn, s a tudomány számos ilyen jelenséget kimutatott már a művészetek többezeréves törtérzeteben, itt azonban nem erről van szó. A baj ott van, hogy egyes művészek és művészcsoportok, érdekközösségek manapság pont a visszájáról, fordítva próbálják értelmezni ezt az egyáltalában nem újkeletű jelzőt, sőt, helyenként még pejoratív értelmű esztétikai kategóriát is próbálnak belőle fabrikálni. Ezek számára minden „provinciális”, ami tartalmában és formájában nemzeti jelleget tükröz és mindent „európai-vá„ „egyetemes”-sé magasztosítanak, ami egyenes tagadása a magunk kultúrájának, a magyar nép érzésvilágának és az azt kifejező formarendnek. Számukra például Szolnok és vele egész alföldi festészetünk múltja és jelene provinciális, de hamar kiderül, hogy csak azért, mert semmiképp sem illeszthető be az általuk nagyra becsült másik bűvös szó, az „avantgarde” fogalmába. Az avantgarde művészet harcos szószólóinál azonban nemcsak a kritikátlan nyugatimádat derül ki legtöbbször, hanem az is, hogy figyelmen kívül hagyják mindazt, amit a művészettörténet egyszer már tisztázott és a maga helyére tett. Eközben azt sem veszik észre, hogy éppen saját nézeteikkel kerülnek ellentmondásba. Szolnok esetében például elfelejtkeznek arról a tényről, hogy a szolnoki festészet megalapítói által született Újat a korszak legkiválóbb magyar és külföldi esztétikusai, mint a „magyar Barbizon” létrejöttét üdvözölték, s hogy a barbizoni mesterek működésével egyidejűleg nemcsak azok festői programját vették át, hanem át is transzportálták egyedivé és sajátos magyar atmoszférát teremtővé. Az Aggházy Gyula, Bihari Sándor, Bőhm Pál és Deák-Ébner Lajos által útnak indított nagy művészeti tett olyan erjedési folyamatot váltott ki, amely már születése pillanatában, úgy tudott egyetemes lenni, hogy e nemes tulajdonságát az egyediség plusz értékeivel is gazdagította. De az alapítókat követő generációk sem álltak meg a fejlődésben, hiszen az impresszionizmus szín -és fényimádata éppen úgy eljutott Szolnokra a maga történeti idejében, mint az azt követő jelentős európai stílusirányzatok bármelyike. Akadnak, akik a provincializmus vádjával mérsékeltebben hadakozva Szolnok későbbi, azaz a századfordulót követő évtizedeinek elsekélyesedéséről beszélnek. Ezek a megállapítások azt nem veszik számításba, hogy egy népszerűvé és vonzóvá vált alkotóműhely felduzzadásával természet-szerűleg válnak hullámzóvá a teljesítmények, s még inkább különbözőek lesznek az egyes tehetségek. És itt rögtön feltehető a kérdés: létezett-e már olyan művészeti közösség, amely egyaránt csak zseniket dobott ki magából, s amelynek nem voltak fejlődő, stagnáló vagy éppen hanyatló periódusai? Nos, ez a törvényszerűség a jelen esetben is érvényes lehet, de azt is látni kell, hogy még a hanyatlónak vélt korszakában is adott Szolnok az emberiségnek olyan egyéniségeket, mint amilyen Aba-Kovák Vilmos, vagy Fényes Adolf voltak. A provinciális és az avantgarde művészet fogalmán és problematikáján vitázva végül érdemes kitérni arra a tényre is, hogy a jelenkorban külföldön rendezett magyar kiállításokon elsősorban a nemzeti jelleget kérik számon művészetünktől — nyugaton is! És nem arra kíváncsiak, hogy miként tudják a magyar művészek meghonosítani az idegen szellemű mintákat. Ez még akkor sem érdekel senkit, ha történetesen a francia vagy bármely más nemzet valóban legjobb értékeit látják viszont festőink vásznain vagy szobrainak anyagában. Mindez nemcsak epigonizmus, ha-nem egyedüli forrása, táptalaja annak, amit a provinciális művészet valóban jelent. Történelmi hasonlatot keresve megállapíthatjuk tehát: mint ahogy egy birodalom — mondjuk az ókori Róma — a meghódított területeket provinciájává tette. Oly módon süllyed provinciálissá az a művészet is, amely idegen táptalajból szívja magába nedveit. Egyetemességünk tehát saját értékeinkben és talentumunkban rejlik. Ez a záloga a kortárs szolnoki művészetnek is, amely azáltal tör a teljesség és az egyetemesség felé, hogy a mi nyelvünkön beszél és a mi érverésünk ritmusával szól mindenkihez. Figyelme kiterjed saját környezete mellett a világ ezernyi dolgára is, de a jelenségeket oly módon absztrabálja művekbe, hogy a mindenkori lényeg az alkotó elme egyedi közvetítésével és egyben nemzete anyanyelvén szóljon a szépet és igazat keresőkhöz. Erről vallanak az itt kiállított festmények és szoborművek, amelyeket alkotóik — az előbbiek mellett — azért is készítették, hogy a művészetre szomjazóknak tartalmas esztétikai élményt nyújtsanak. A legmagasabb szintű művészi kvalitással, ki-ki a saját tehetségének mértéke szerint. — Hogy ez egyeden-ként milyen mérvű, annak tárgyalása nem feladata egy tárlat bevezető sorainak. Az ilyen mérlegelés egy tárgyilagosságra törekvő, segítő szándékú kritikai írás szép feladata lehet.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.