Feledy Balázs – Sebestyén Zoltán Folyamatosan lehet című kiállítása elé

Elhangzott a Szolnoki Galériában 2018. január 27-én

Visszája

„Minél kevesebb … a szellem, annál        kevesebb a szorongás.” (Kierkegaard)

Akár ismertük Sebestyén Zoltán képeit, akár nem, egy bizonyos: ha belépünk, beléptünk ebbe a nagyszabású térbe, s elkezdjük szemlélni a képeket, garantáltan felgyorsul szívverésünk, lelohad jókedvünk, s kinek-kinek alkata szerint sírásra vagy mosolyra húzódik a szája. De mielőtt ezt kibontanám, nem kerülhetem el, hogy emlékeket ne idézzek, s hogy személyes ne legyek, elnézést is kérve ezért Önöktől, Tőletek.  És ráadásul azonnal még, egy sokszor elhangzó közhely: Sebestyén Zoltánt nagyon régen ismerem, ősidőkből. Hogy furfangosan fogalmazzak: együtt jártunk a Képzőművészeti Főiskolára. Igaz, annyi különbséggel, hogy ő tanulni járt, én pedig dolgozni. (De persze ez fordítva is igaz lehet. ő dolgozni járt be, én pedig tanulni…, igaz: „hivatalnokként”). Ennek az időszaknak a távlata lassan közeledik a negyven évhez. Hogy szuggesztívebb és egzaktabb legyek: ez a hetvenes évek vége, s a nyolcvanas évek eleje, közepe. Az akkori magyar képzőművészetre és annak egyetemi rangú főiskolájára visszatekintve sokan azt mondhatják (bár ez nézőpont kérdése), hogy az igazi mozgások nem itt voltak, hanem kívül, mondjuk undergroundként, oppozícióban, s hogy ez a helyzet a vihar előtti állapot időszaka volt. Én ezt másképp látom. Pezsgett, néha forrt az élet.  Viharok is voltak. Öt festő osztály működött a Főiskolán. Kokas Ignácnál a későbbi  „sztárok”: Ádám Zoltán, Bernát András, Bullás József, nem is beszélve Révész Lászlóról. Sarkantyu Simonnál Böröcz András. Ki ne hagyjam Kopasz Tamást vagy Gaál Józsefet, aki ekkoriban még grafikusnak készült. Egészen más típusúak, de ott volt Gerzson Pál osztályán Magyari Márton, Szegedi Csaba, Tari Gábor.  Sváby Lajos volt a mestere – közeledünk mai témánkhoz – Palkó Tibornak, Nayg Istvánnak, s  Blaski János növendéke volt Mulasics László, Katona Zoltán, Csurgay Ferenc és Sebestyén Zoltán… Nem rossz névsor ugye? Ráadásul igen erősen példálódzó, válogatott, s szigorúan csak emlékezetből.

Hogy miért fontos ez itt és most? Például azért, hogy jelezzem, milyen toleráns és ekkoriban már erősen szabadelvű festőtanár volt Blaski János, akiről ma már nagyon keveset beszélnek, de akinek az osztálya igen jó akol volt a kortárs magyar festészet további progresszív útjához.  Persze tegyük hozzá azonnal: akkor és ott is igaz volt, hogy a hallgatók egymástól tanulták a legtöbbet… Természetesen viták dúltak, akkoriban, például a Fiatal Képzőművészek Stúdiója konzervatív intézménynek tartotta a Főiskolát, drága szép emlékű Samu Gézának is ez volt a véleménye, aki ekkoriban e szervezet elnöke is volt. Somogyi József akkori rektornak jóízű vitái voltak is Gézával, de inkább nem örült annak, hogy bejárt a Főiskolára Erdély Miklós vagy Hegyi Loránd, de tolerálta. Itt a lényeg, hogy az 1990-ben megalakult Block Csoport alapítói és azóta is tagjai közül  Katona, Nayg, Palkó és Sebestyén  – tehát a Blockos őskövület  (s azért ide sorolhatjuk Kopasz Tamást is) – ekkoriban végzett az intézményben, az ezerszer bírált Képzőművészeti Főiskolán. Nem ők voltak reflektorfényben, de rendkívül tiszteletreméltó, amit azóta teljesítettek. A Block Csoport a legkoncepciózusabb, legtudatosabb és legéletképesebb művészi csoportosulássá vált, igen következetes folyamatos programmal, természetesen új tagokkal is.

E közösség egyik húzóereje Sebestyén Zoltán, akitől – jól emlékszem – fontos alapismereteket, ismereteket kaptam, szereztem az akkori kortárs német  (nyugatnémet!) képzőművészet, festészet tárgyában, tájékozottsága mély volt, alapos és friss. Aztán a közös akol nekik is, nekem is megszűnt, életünk más irányt vett, de az elmúlt évtizedekben igyekeztem szemmel tartani a Block tevékenységét, s valamelyest Sebestyén Zoltánét is. Csak nagy és budapesti kiállításaikat láttam, ám ezek mindig erős hatással voltak rám, ahogy kiléptek a festészet hagyományos kereteiből, ahogy tárgyalkotó, installációkészítő csoporttá váltak, ahol szerepet kapott az akció művészet, DE – és ezt nagy betűvel írtam – mindeközben mindannyian megmaradtak festőnek is, sőt önálló kiállításaikon ez került előtérbe, még akkor is, ha ezek egy része szintén l installatív koncepcióra épült. Még arra is jól emlékszem, hogy amikor a Vigadó Galériában Palkó Tibor rendezett önálló kiállítást a kétezres évek elején, akkor a nyitás előtt mindent szépen elrendezett, misztikus világítást kapott a tér, egy gyertyát is meggyújtott, majd távozott.  A  „baj” csak az volt, hogy nekünk, akik a galériában dolgoztunk, de másoknak, barátainak is, távollétéről nem szólt, így egy kis várakozás után megnyitottuk  a kiállítását, jelenléte nélkül.

 

A Block férfi tagjai tehát expressis verbis festők, azok is maradtak, de mindannyian szerves részei és megalkotói a közös térművészeti produkcióknak, s ezzel paralel: váltak radikális megújítói a kortárs magyar festészetnek. Itt és most ez azért fontos, mert érzésem szerint Sebestyén Zoltán – akinek a mai alkalommal a Blockból kiemelt önálló tárlatát nyitjuk – immár úgy festő, hogy a tér művésze a két dimenzióban, ám úgy az, hogy ezek a terek valóságosak és virtuálisak, intimek és egyetemesek, gondolatiak és fizikailag megragadhatók. Sebestyén Zoltán festői attribútumai ugyanis, akiket figurának nevezhetünk, ezekbe a terekbe beledobva, ezekbe a terekbe bezárva, ezekből a terekből kitaszítva és kilökve egzisztálnak. Kint is vannak és bent is, de hogy mi a kint és a bent, a festő azt is lebegteti. Ezek a figurák bele vannak dobva a mindenségbe, vagyis a létezésbe. Nem is véletlenül használja e kategóriákat az egzisztencializmus.  Ezek a figurák nem tudják felismerni, megismerni helyzetüket, nem tudják pozícionálni önmagukat, támpontjaik nincsenek, csak kétségeik, de ez a kétség sem kétségbe esés, hanem inkább az önmarcangoló vagy épp apatikus állapot manifesztálása. Közhely, persze, hogy közhely, hogy Sebestyén Zoltán képei mellbevágóak, meghökkentőek, ám azt kevesebben fogalmazzuk meg, hogy ebből eredően taszítóak-e vagy vonzóak, esztétikai tartalmuk releváns-e vagy ez a kifejezés alkalmazhatatlan e képek láttán? És baj-e ha taszító karakterük (is) van vagy épp ez az erősségük?  Egy biztos: Sebestyén Zoltán mélyre ás, mélyre hatol. Szinte kíméletlen festői és morális eszköztárral vájkál testekben és lelkekben. Kivel törődik? Magával? Közösségével? Egy biztos. Közönségével nem igen, már akiben egy leegyszerűsített kép él a képről, a művészetről. Sebestyén újra teremti, újra formálja a képet, mint a világ lényegiségéről készített állapotrajzot, amely szó jelen esetben állapotfestményként pontosítható. Nem hogy nem szépeleg, de valamiféle ördögi eszköztárral és nézőponttal, amit persze nevezhetünk kivételes tehetségnek és helyzet felismerésnek, hozza felszínre lelkek és testek aberrációit, torzulásait, disszonanciáit.

Sokat vitatkozunk mostanában arról, hogy kell-e címet adni egy képnek! Az egyik álláspont, hogy nem, mert a kép beszéljen önmaga. A másik az, hogy legyen, hiszen adott esetben segít a látvány befogadásában, értelmezésében. Nos, Zoltánnál az „adott eset” van! Címei fontosak, szerves részei a képnek, a befogadó logikai láncolatának, szillogizmusainak, ugyanakkor egy bizonytalansági effektust teremtenek bennünk.  Képcímeinek mintha két csoportja volna. Az egyik a száraz tényközlő, szinte leíró: „Vadászat és szív”,  „Késő délután”,Hiányok és vágyak”,  „Arcom múlóban” (tragikus kép!), „ Szinte egyedül”,s a szigorú tárgyszerűségen már túlmutató, de még mindig leíró: „Lehetséges banalitások” és végül: „Megszorult világ”. A másik csoport, amikor címei valahogy lebegtetnek állapotokat, helyzeteket, érzéseket, amikor ezzel valamiféle titkokat is hordoznak egyúttal,  s a pszichológiai, befogadói konnotációnak jelentősége lesz: „Ahogy most…”„Lehet valahol”,”Ha akarod” (egyébként ennek egy részlete van a meghívón), „Veled változatlanul” és persze az immár a Sebestyén oeuvre-hoz szervesen hozzátartozó: „Időnyalóka”.   S ide sorolható e mai kiállítás címe: Folyamatosan lehet. Igen, értjük, pontosabban nyelvtanilag értjük, de hogy mi van mögötte, hogy mi lehet folyamatosan, azt a festő ránk bízza. S ezek a címek meditativitásuk mellett bizony hordoznak némi iróniát. Iróniát, amely némi elismerésbe burkolt keserű, de szellemes finom gúny, s amely Kierkegaard szerint „végtelen abszolút negativitás”. „Az irónia a szubjektivitás meghatározása. Az iróniában a szubjektum negatíve szabad.”  Nos, így fest és ezt festi Sebestyén Zoltán, de van itt még valami és ez bizony a kezdettől fogva bennünk lévő szorongás. Ahogy beléptünk, s akár mosolyra, akár sírásra húzódott is el a szánk, egy biztos: fokozódik szorongásunk. De mi is ez? Azonnal számtalan irodalmi és képzőművészeti példa van előttünk, s idéződik fel, de nyugalom: e kérdésre is a szorongás egyik legnagyobb filozófus tudósa adja meg a választ, aki ezzel a problémával  a soknál is többet foglalkozott, s így írt (természetesen Sören Kierkegaard): „A szorongás fogalmának kifejtését szinte sehol nem találjuk meg a pszichológiában, ezért arra kell felhívnom a figyelmet, hogy ez teljesen különbözik a félelemtől és más hasonló fogalmaktól, melyek valamilyen meghatározott dolgokra vonatkoznak, ezzel szemben a szorongás a szabadság valósága, lehetőség a lehetőségre” (kiemelés tőlem –F.B.) Nos, itt a lényeg: a szorongás a szabadság valósága, s ezt értelmezi, festi, rajzolja, vászonra, pauszra, ecsettel, ujjaival több rétegben, lendületesen  és makacsul Sebestyén Zoltán.

Szabadsága olyan fokú, hogy nem csak magának, de nekünk befogadóknak is szabadságot ad. „Értelmezd magad!”- mondja, s mi elfogadhatjuk a múlt század jeles német művészettörténészének, Wilhelm Worringernek  az álláspontját, aki nevezetes elméletében (és könyvében) az Abstraction und Einfühlung-ban,  a beleérzést tartja a befogadás és a katarzis alapvető kategóriájának. Beleérzés nélkül  (mondhatjuk még empátiának) nincs műélvezet, a gondolat egyik megfogalmazása így is hangozhat: „az esztétikai élvezet a tárgyba áthelyezett önélvezet”.

Ilyen magatartással pedig elfogadhatjuk ennek a bevezető írásnak a címét, amely ez volt: visszája. Mert tudjuk: a dolgoknak van színe és visszája. A szín szó kétértelmű, sokértelmű, különösen egy festő számára. Ha e két véglettel értelmezzük Sebestyén Zoltán festészetét, akkor feltétlenül helye van a „színe” oldalnak, de bizony lehet, hogy  mégis, annak amit látunk, érzékelünk, inkább  – ezúttal –  pontosabban felel meg a: „visszája”…

Kiállítását nagy és régi szeretettel nyitom meg.

 

Hozzászólás