Művésztelepek – Művészek vidéken – Gyenes Tamás /részlet
„Nagybányán a művészek jobbára egymás között éltek, és a környező társadalom életébe igen gyenge szálakkal kapcsolódtak, ennek következtében művészi és ízlésbeli fejlődését annak alig befolyásolták. Ellentétes képet mutatott ilyen szempontból ellenlábasuk, a „kontra Nagybánya”, a szolnoki művésztelep.
Szolnok művészete nagy múltra tekint vissza. A XIX. század második felében jobbara külföldi, osztrák festők keresik fel főleg „egzotikumai” miatt. Hogy Pettenkofen fedezte-e fel Szolnokot a magyar festők számára, vagy sem — nem lényeges kérdés. Több mint valószínű, nála nélkül is megtalálják a magyar művészek ezt a jellegzetesen alföldi várost, mely természeti szépségeivel, élénk forgalmával, sajátos életével, jellegzetes paraszti és polgári típusaival számtalan témát nyújtott a valóságra mind érzékenyebben reagáló művészeknek. A szolnoki művészek— Nagy-bánya zárt közösségével ellentétben — a város életével, lakosságával azonosultak, egybeforrottak. Nem beszélhetünk természetesen olyan jellegzetes szolnoki festészetről, mint a nagybányai volt, bizonyos mertekig azonban egyesítette őket a város jellegzetes légköre, sajátos életformája. A város életének ismerete vezette el például Böhm Pált, Bihari Sándort a néphez, ez bírta rá őket néhány valóban, megkapó, sőt már a kritikai realizmus mezsgyéjén mozgó kép megfestésére, és a városban dolgozott Fényes Adolf is. Általában a szolnoki művésztelep érdeklődése az alföldi táj és annak népe életének ábrázolása fele irányult. Sok jelentős mű született e telepen. Azonban sok selejt anyag is származik innen. A mindinkább elburjánzó műkereskedelem csábítása, sok művész szemléletének bizonytalansága, tehetségének közepes volta egész sor hamis beállítottságú ‘Édeskés, naturalista „életkép” születéséhez vezetett, mely tény nem kis mértékben járult ahhoz, hogy még napjainkban is sok művészünk helytelenül értelmezi ezt a műfajt. Érdekes és figyelemreméltó sajátossága, a szolnoki művésztelepnek, hogy létrehozása, támogatása a város ügyévé vált, Szolnok városa büszkén vallotta sajátjáénak a művésztelepet, érdeklődve és izgatottan figyelte fejlődését. Míg az állami támogatás igen gyéren csordogált, addig a város és tehetősebb polgárai komoly segítségben részesítették a telepet. Igen figyelemre méltó tény, hogy a művésztelep alapszabályában, mint program, a nemzeti sajátos vonások értékesítése a művészetben, a nemzeti kultúra szolgálata, a természetben való festés, a közönség nevelése, a főiskolai hallgatók továbbképzése, egy képzőművészeti múzeum létesítése szerepelt. Természetesen mindezek a szépen csengő célkitűzések csak kis mértékben valósulhattak meg, de feltűnő, hogy egyáltalán programba foglalták azokat. De a város lakossága sajátjáénak érezte a művésztelepet, örvendett, büszkélkedett eredményein és anyagilag is támogatta ezt. Ez a bensőséges kapcsolat a művészek és a város, a városi lakosság közötti egyik legpozitívabb sajátossága a szolnoki művésztelepnek.
Több művésztelep keletkezett szerte az országban. Kisebb-nagyobb csoportosulások, „szekták” alakultak más és más célkitűzéssel, lassanként másmás „izmus” felé hajolva. A század első éveiben azonban a kozmopolitizmus még nem volt képes teljes erővel betörni a vidéki művésztelepek erődítményeibe. Bármerre tekintünk, akár Nagybányára, Szolnokra, Kecskemétre, Hódmezővásárhelyre, vagy más vidéki városokba, hol művészek dolgoznak, alkotnak, a legellentétesebb művészi irányelvek ellenére egy nagy közös eszme kapcsolta össze ezeket a különálló csoportosulásokat: a magyar föld, a magyar nép, egyszóval a magyar haza szeretete és közös vágyuk volt munkásságukkal előbbre vinni a magyar kultúrát. 1909-ben írja Iványi-Grünwald Béla, Kada Eleknek, Kecskemét város polgármesterének:
„Művészetek és művészi ipar számára földet, hajlékot és támogatást kértünk Kecskemét városától abban a reményben, hogy a legmagyarabb város teljes átértéssel fogja méltányolni azt a nagy feladatot, amit a magyar kultúra reánk ró, hogy annak megvalósítására éppen Kecskemétet választottuk.” Az első világháború előtti években a művésztelepek lassú hanyatlásnak indultak. Sok művésztelep teljesen fel is bomlott. Azok a nagy művészi eszmék és célok, melyek a művészeket csoportosulásra bírták, mind jobban és jobban elhalványultak. A bomló burzsoá társadalom a művészek közé is őket vert, eltávolította őket egymástól. Művészeink nem rendelkeztek fejlett társadalmi öntudattal, a munkásosztálynak felszabadításáért vívott harcából csak igen kevesen vették ki aktívan részüket, tehát nem voltak képesek arra, hogy a közöttük levő ellentéteket — élenjáró forradalmi elmélet birtokában, tudatosítva a művészet társadalmi szerepét — áthidalhatták volna. Ehelyett kitárták a kapukat a nyugatról jövő kozmopolita tanok és művészeti stílusok előtt. A művésztelepek hanyatlásának másik oka az állami támogatás mind gyérebbé válása volt.
1919-ben a művésztelepek előtt rövid időre nagy lehetőségek csillantak fel a Tanácsköztársaság minden tőle telhető támogatást megadott a művésztelepeknek. Kernstok Károly vezetésével Nyergesújfalun művész-telep létesült, sőt mesteriskolát is állítottak fel. Komoly fellendülést mutatott a szolnoki művésztelep is a Tanácsköztársaság alatt.”
