VEREBES GYÖRGY: AZ, AKI VAN (Ágotha Margit grafikusművész tiszteletére)

 

Nem titok, de misztérium: A Teremtő azt szereti, aki Van. A létezőről a teremtőnek tudomása van, mélységes tudomása, mert abban, aki vagy ami létezik, a teremtő önmagát ismeri. De azt, aki Van, aki ízig-vérig van, a teremtő szenvedélyes szerelemmel szereti. Mert a létezés, az önmagáért való létezés: állapot, a teremtésből kapott, tiszta, öntudatlan állapot, de aki Van, az a létezést a teremtő szenvedélyes szerelmével akarja és cselekszi. A világ a teremtő ölelésében létezik. Aki Van, aki ízig-vérig Van, az a világot magához öleli.

A teremtő pedig szomjazza az ölelést, a rajongó, kíváncsi, borzongató ölelést, az elszakadás és egyesülés ölelését, a rebbenőt, a simogatót, az illatos és becéző ölelést, de szomjazza az erőtől sugárzó, féltőn szorító, óvó ölelést is, mert minden ölelés az övé, és aki Van, az tudva tudja, hogy valamennyi idegszála, vérere, izomrostja mozdulatával a teremtőt öleli magához. Őt öleli, amikor a fák mögül előbújó nap fénye megcsillan a szemén, amikor árnyas ligetekben sétálva ujjbegyével a lehajló leveleket becézi, mikor duruzsoló kályha mellett ülve tekintete könyvlapok betűin siklik, őt öleli, mikor illatos testet ölel, mikor fülében evezőcsobbanás hangja csillog, mikor keze aranybarna ízeket tölt fortyogó fazékba, mikor poharából szőlőhegyek bíbor nedűje árad szét a nyelvén, mikor a szívdobbanása gyermeke kacagásán táncol, mikor jóbarátok serege osztozik a kilincsen, mikor kötözködésig érő hóba varázslatos esték olvasztanak odút, mikor harsogó viták simulnak ki a kanapén, mikor az ősdobok lüktetését fájdalmas panasz-ének hasítja ketté, mikor a mozivászonról élete szereplői lépnek a lábai elé, mikor szent templomi szólamok szállnak alá, vagy szimfóniák hangzatai tornyosulnak a felhőkig, mikor ókori félistenek igézik halhatatlan halandóságukkal és költővarázslók öntözik szavaikkal a szemét. A teremtőt öleli, amikor inait indulat heve fűti, mikor torkában fékezhetetlen harag gomolyog és akkor is, amikor a fergeteget a megértés lankái az együttérzés völgyébe terelik. Őt öleli a büszkeség szirtjein magasodva égboltot döfő gerinccel, és embert próbáló aláereszkedés után őt öleli magához, amikor az alázat rétjére érve feltekint. Őt öleli méltóságában, rajongásában, akarásban és tehetetlenségben, ítélkezésben és megmérettetésben, tűrésben és lázadásban, az örök harc verejtékében, a hazatérés megnyugvásában és az útra kelés izgalmában, a kegyetlenségben és az irgalomban, szitokban és dicséretben, tobzódásban és mértékletességben, alantasban és fenségesben, rothadó televényből sarjadó tiszta természetben, a százkarú emésztő táncában és a szűz glória ragyogásában, a rettegésben és a belenyugvásban. Az idővel is a teremtőt öleli magához a mostban, ahol a múlt és a jövő homályos arcai egybeforrnak. És legfőképpen akkor ölel, amikor rajzol. Feketét, fehéret rajzol, jelet ró, tárt karokkal ölel a kéz táncában, a szív dobbanásában, a tekintet remegésében az emlékezet mezején. Bennünket rajzol, és önmagát rajzolja. A teljességet rajzolja önmagában és bennünk, szenvedéllyel, hittel és bölcsességgel, és a teremtő ezért szereti őt. Drága Margit, Isten Veled van, és mi is mindannyian, ha megengeded ezt.

Hozzászólás