Szurcsik József kiállítása a Szolnoki Galériában
Ha valakit régóta és közelről ismerünk, természetes módon elfogulttá válunk. Egy kicsit távolabbról kellene szemlélni Őt, főleg ha egyedien sajátos világa van, de művészeti stílusa, lelkülete már évtizedek óta szinte természetes része életemnek. Harmincöt éve figyelhettem közelről Szurcsik József munkáját – együtt voltunk műtermekben, művésztelepeken, közös kiállításokon, együttutazásokon. Mivel nem vagyok művészettörténész, és az objektívnek tűnő kijelentésekben, ítéletekben sem hiszek, s tudom, hogy tudományoskodó esztétikai meghatározások is inkább csak a formális burkok felett cirkulálnak, hagyom magamat az érzelmeim által vezetni. Magam módján mégis szeretném megfogalmazni az útját, de a kiállítás címe – Lélekmértan – figyelmeztet, hogy az objektivista optika is rendszerekbe erőszakoló torzításokat okozhat. A cím egyszerre kritika és aggódás, érzékiség és érzéketlenség viaskodik a világban, mert nem lehet mérőeszközökkel meghatározni a lélek konfliktusait, nem lehet általánosító statisztikákkal kimutatni és megoldani Nem lehet sémákkal, tömegesítve, mennyiségileg segíteni az egyes emberen. Szurcsik József művészetének lényege – meglátásom szerint – az anyagi masszává degradált ember és annak lelki, szellemi küzdelme. Sajnos a modern korban is állandósult jelenség, akár most is, ahogy jelenleg embereket elűzve nincstelenné tesznek, majd globális rabszolga kereskedelem folyik, munkaerőt adnak-vesznek, tömegeket telepítenek egyik kontinensről a másikra.
Általában minden megnyitón elhangzik az a kínos jelző, hogy az éppen bemutatott művész „öntörvényű” alkotó, saját világát építő, összetéveszthetetlen alkotó. A nyolcvanas években provinciális pszeudo transzavantgárd, magyarul: a nyugati trendek művészekre lebontott stiláris utánzása. Szó sem volt öntörvényű művészeti világkép építéséről. Ekkor formálódtak Szurcsik József regionális életérzéseket is felvállaló, domborművé laposodó profiljainak sziluettjei, kivénhedt punk frizurás monolit emberek, tagbaszakadt, rücskös arcú, csupaszvállú prolik, tar fejjel. Mintha az őrző-védő öregcsávó munkásszállóig lecsúszva még őrizgetné a serdülőkori punk frizuráját az izomhájas buldog fején. Hát ez nagyon nem a nyugati trend lebutított formulája, hiányzik belőle a felszínes elegancia is, vagy a kohéziót imitáló erőszakolt durvaság is, az úgynevezett jogging expresszionizmus. Mégse mondjuk azt, hogy felfedeztünk egy önmagából építkező, öntörvényű alkotót, mert az ilyen meghatározás alapjaiban hamis, viszont autonóm művész, aki sajátos stílust alakított ki, látszólagos egyszerűségük ellenére munkáiban éppen az asszociációkat keltő összetett hangzás a fontos. Furcsa módon Szurcsik József az egyiptomi, mezopotámiai művészettől a szocreál domborművek és muráliák együtthatását is beleláthatjuk első korszakában. Sajátos hangja nem az éppen aktuális hatásokból alakult, hanem több évezredes ábrázolási rendszerek mintájára, a hierarchikus társadalmi rendszerek szabályhoz kötött birodalmi állandóságot sugalló stílusait hasznosította sajátos, csak rá jellemző formában. Giorgio de Chirico és Carlo Carra szorongó metafizikáját is felemlíthetjük viszonyításként az képekben érezhető állandóság, dermedt időtlenség miatt, viszont Szurcsik József elsősorban a társadalmi lét nyomasztó világában keletkezett hierarchikus rend konfliktusait fejezi ki. Nem az elvonatkoztatott létszorongás kifejezése a célja, hanem a hatalmi struktúra általi kiépített monolitikus világ bemutatása. Erősebb az a kritikai hang, amivel direkt majd indirekt módon leleplezi a látszólag harmonikus rend mögötti alá- és fölérendelt viszonyokat. A redukált emberábrázolás ellenére a fokozatos változás árnyalt jelentésmódosulást eredményez az elidegenedett típusábrázoláson túl, Csupasz, emblematikus egyszerűségű képek sora született a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején. Pedig a korai, első korszak a vonalra épített, szürreálisan kapcsolódó lezárhatatlan ornamentális képírás volt. Mindent elborító, burjánzó horror vacui. Emberi, állati és növényi elemekből szőtt grafikai lapok, automatizmus általi szabad asszociációk, burjánzások. Ezután jött hirtelen a leegyszerűsödés, az előbb emblematikus képforma. L. Menyhért László művészettörténész – aki sajnos túl korai halála miatt már nincs köztünk – határozta meg generációnknál jelentkező felfogást, képi sajátosságot: az emblematikus képi szimbolizmust. Számomra ennek az emblematikus felfogásnak legkarakteresebb képviselője Szurcsik József, talán azért is, mert a társadalmi változások idején a régió társadalmi konfliktusait is megjelenítette szimbolikus formában. A kiállításon újraértékelve mindenki érzi, hogy az aktualitáson túlmutató művek több évtized után is ugyanolyan intenzív jelentéssel bírnak.
„Kollektív magány” – mondja a művész, s valóban a kollektivizmus ideológiája a modernizmusban már nem az archaikus közösség szervessége, hanem a diktatúra eszköze, a demokrácia áttetsző fátyla mögötti valóság. Egymással, de valójában önmagával küszködő, saját párviadalával küszködő ember, aki megsokszorozódva, de mégis magára hagyva végtelen hasonmásaival szembesül egy tükörlabirintusban. Önmagunkba való bezárkózással védekezünk egy eltömegesedett világban. Az első világháborút követő irányzatoknál a formaújításon túl a társadalomkritika erősödött fel, elsősorban a radikális avantgárd irányzatokon belül. A katasztrófizmus szimbolikus romantikájának, és az apokaliptikus negatív utópiák tragédiájának furcsa elegyei és szintézisei más-más hangsúllyal. A régi, birodalmi állandóság az időtlen hatalmat sugallja, de nem az isteni hierarchia időtlensége mindez, hanem az ember által teremtett dermesztő kimozdíthatatlanság. Mikor az alávetettség és a fölérendeltség állapota már meghatározhatatlan, az a kollektív magány, ami a hidegháborús időben a nyugati egzisztencialista szorongást szülte, mifelénk a valós, nyílt majd egyre rejtettebb, de annál megfoghatatlanabb diktatúrából eredő szorongás közeledett a nyugati egzisztencialista önsajnáló, cselekvéstelenségig finomodó nihilizmusáig. A kiállításon a kirekesztettség, a bezárkózás. az elmagányosodás, vagy ezzel együtt az irányított társadalmi szerepek, kényszerített kapcsolatok számtalan típusát érhetjük tetten.
Szurcsik József a társadalmi kiüresedés útjának ridegségének ábrázolását már a kezdeti festményeinél ellensúlyozza a képfelület érzéki, fakturális megmunkálásával. Szinte ódon, repedező mulandósággal visszahódítja a tradicionális festői szépséget, így teszi ambivalens érzésekkel gazdagabbá a sokszor szinte piktogram egyszerűségű figurákat. A teret elzáró falak, síkok feloldódása után szinte romantikus vagy biedermeier tájhangulatot idéző háttérleplet terít szfumátós térillúzióval. Monokróm korszakánál a színtelenség ellenére megjelenik a szubjektum előtérbe helyezése, a típusokból érző egyének lesznek, de megmarad a tipikus jellem, karakter általánosítható értelmezhetősége is. Az általánosító tipikus ábrázolása után egyre inkább nagyobb teret kap egyediségében jelentkező személyes ábrázolása, festői hangvétele lírai irányba halad. A monolitikus állandóság, a tömbszerű profilok kimozdulnak a térbe, cselekvő szereplők lesznek, festészete a szimbolikus figurák ellenére narratív, de mitikus időben maradnak, hogy üzenetük az elkövetkező korokra is megmaradjanak.
