Cserhalmi Luca: A rejtőzködés házai Szabó György: Az idő kereke – Újművészet.hu

Borítókép

Szabó György: Kapcsolat ╱ 2023 ╱ installáció, fény, papír, fa ╱ Fotó: Damjanich János Múzeum

Nehéz szavakkal visszaidézni, ami akkor a fejemben megszületett, úgy éreztem, mintha egy csodálatos rejtélyt látnék, ami vonz és megbolygatja a fantáziámat, de nem tudtam megragadni pontosan, hogy milyen irányba kell elindulnom ahhoz, hogy közelebb kerüljek a mű magjához. Pedig mindez csak egy fotó volt, egy reprodukció a szoborról. Mégis, szinte magam előtt éreztem a valóságos művet, ami minden nélkül, magában állt zordan és hívogatón. A szobrok zsenialitása ez a magányosság és kontextusból kiszakítottság. Szabó György mostani, Az idő kereke című kiállításán a művek még egymáshoz közel is magunkban vannak, elő- és háttér nélkül, saját narratívával.

Sokat gondolkodtam azóta, hogy mi ragadott meg akkor Szabó György toronyszerű szobrában és indított el afelé, hogy még több kortárs szobrot akarjak látni. Elsőként talán az ellentmondások konstellációja kavart fel. Egyszerre volt nyitott és zárt, erős és törékeny a mű. Katedrális volt a címe, de Bábel tornya is volt egyben. Egyszerre volt éteri és alvilági, fénnyel átszőtt és sötéten magasodó. Olyasvalami, amit nem tudtam besorolni valahova vagy leírni a bevett kategóriák alapján; valami egészen más volt, mint amivel a mindennapok folyamán találkozhatunk.

De most ugorjunk egy kicsit! Nézzünk meg Az idő kereke című kiállításon látható munkák közül egyet, egy korai domborművet, amely Albrecht Dürer Melankólia című híres metszete alapján készített a mester. A választás nagyon is indokolt, és nem egy egyszerű gyakorlatként kell tekintenünk rá. Az, ami Dürert nyugtalanította és a melankólia érzését összegző műalkotás elkészítésére sarkallta, több száz év múlva is érvényesen jelenik meg, átszőve Szabó György egész életművét. Sokszor félreértjük ezt a fogalmat, és egyszerűen a rossz közérzettel azonosítjuk, pedig gazdagabb annál. Azt a homályosan megragadható érzést jelöli valójában, amikor megérzünk vagy még helyesebben megsejtünk valamit, ami túlmutat az anyagi világ igazságain, de a sejtésen túl már nem jutunk, csak egy pillanat erejéig, majd újra elveszítjük a gondolat tárgyát, és egy nyugtalanító seb marad csak utána, amely a lehetetlen keresésére sarkall minket. Melankóliát amiatt érzünk, hogy vannak olyan dolgok, amelyek folyamatosan megszöknek a racionális értelem korlátai elől. Ebben a zavaros viszonyban ugyanakkor benne van a tudás és a végső igazság megismerésének vágya, amely előre hajt minket a rejtőzködő elemek felkutatására. Ennek az egyik legtalálóbb szimbóluma a Dürer munkáján is feltűnő polichedron. Egy geometriai sokszög alakzat, amely évszázadok óta hozza zavarba az embereket, hiszen a valóságos forma értelme, célja és funkciója homályba vész. A durva kőtömb leuralja Dürer kompozícióját, vonzza és hívja a tekintetet. Úgy tűnik tökéletesnek, hogy nem tudjuk megmondani, mi az, ami karizmatikusságát adja.

Ugyanígy semmisíti meg környezetét Szabó György minden egyes plasztikájának titokzatossága. Hasonlóan ahhoz, ahogy az aszimmetrikus polichedron belső rendező elve is rejtve van előttünk, Szabó György munkáit is a kibillenés és az egyensúlyvesztés átmeneti állapota jellemzi, miközben érezzük, hogy a kompozíció teljes és tökéletes, csak a rendszer kohéziójáról – amitől egy asszimmetrikus vagy egy megbillenő forma mégis a teljesség és a tökéletesség érzetét képes átadni – nincs teljes tudásunk. A titok pedig ott buzog a szobrok minden egyes kis zugában, elbújik előlünk a tornyok átlátható, mégis sötét és mély belsejében, a formák és a motívumok hajlatában, a ruhák redőiben, a soha meg nem nyíló házak, hajók és szelencék mélyén. Ezeken a helyeken bújik meg a melankolikus tudás, elrejtőzve előlünk és minden akaratosan közelítő lépésnél egyel hátrébb húzódva.

A monumentális, Kapcsolat című installáció, ami a kiállítótér központi részén helyezkedik el, pontosan ezt az elérhetetlenséget közvetíti. Mint egy jelenés vagy káprázat mutatkozik meg a finom fény-árnyék hatásokra építő mű, a beszorult angyali lények szinte fel sem sejlenek a filigrán faváz vonalaiból kirajzolódó absztrakt mintázatok közül. A közénk és a mű architektúrája közé álló papír pedig azt az áthatolhatatlanságot és elérhetetlenséget érzékelteti, ami a melankóliához is kapcsolódik. Annyit látunk belőle, amennyi vonzóvá teszi, miközben ez csak egy felszíni visszatükröződés, a súlytalan, éteri architektúra pedig örökké bejárhatatlan marad számunkra.

Szabó György kisplasztikái más módon is magukon hordozzák ezt az enigmatikusságot. Az archaizáló jelekre emlékeztető formák mintha egy ősi kultúra tudását idéznék meg. Az archaizáló gesztus ugyanakkor nem válik üres pózzá Szabó György szobrain, mint történt az oly sokszor a művészettörténet folyamán. A plasztikákon visszatérő motívumok és megoldások – mint a csigamotívumok, a pöttyözés és pálcikákból, vonalakból felépülő ornamentikák vagy akár a sávozás, az egyszerű geometriai elemek előnyben részesítése – emlékeztethetnek minket kora ókori leletekre is, mégis egy koherensen összekapcsolódó vizuális nyelvet hoznak létre, beleolvadva és szervesülve Szabó plasztikai világával, amelyet az anyaghasználat, a bronz szeretete is tovább erősít. Nem idegenülnek el, hanem hidat képeznek a jelen és az archaikus korszak között azáltal, hogy az egykori ábrázolási nyelv és szemléletmód érvényességét mutatják fel napjainkra vonatkozólag is. A jelek, jelképek, vagyis jelentéssel felruházott motívumok gyakran a földi és az általunk megtapasztalható valóságon túlmutató világ közötti párbeszédet hivatottak képviselni. Ha megnézzük a szobrok címeit, akkor számtalan fogalommal találkozhatunk, amelyek a szakralitásra és a realitáson túlmutató világ valóságosságára nyitott szemlélethez kapcsolódnak. Kevés dolog tudja közvetíteni számunkra ezeket a tartalmakat, napjainkban főként. A művészet maradt az egyik alkalmas csatorna, és ez a nélkülözhetetlen tolmácsolás és kapcsolatteremtés igénye sugárzik át Szabó György művészetén, szavak nélkül, a benyomás szintjén maradva.

A plasztikákon azonban több olyan strukturális elemmel is találkozhatunk, amelyek pont a materiális, emberi lét viszontagságairól mesélnek nekünk. Szabó György ezirányú érdeklődésének korai tanúbizonyságaiként állnak előttünk a 60-as évek végén, 70-es évek elején készített szociofotók. A felvételeken látható munkásemberek a megszokottól eltérően nem teljes elgyötörtséget tükröznek, hanem erőt, küzdelmet és a nehézségek dacára megmaradt kitartást, vagyis egy humán életerőt. A tekinteteikből ugyanaz árad, mint Szabó korai emberalakjából, a Talicskásból, csak a szem helyett a test megformázása válik kifejezővé: megpihenve görnyedő, ugyanakkor erőt sugárzó alakjában a küzdelemre való képesség fogalmazódik meg. A későbbi absztrakt szobrokon gyakran ez a megfeszült, átmeneti állapot köszön vissza, melyben a törekvés és az erő mellett a törékenység és a magára hagyatottság épp úgy szerepet kap. Kettőségük tekintetében Szabó absztrakt vagy toronyszerű szobrai is tekinthetők áthumanizáltnak: rendíthetetlen erődök és sérülékeny szerkezetek, amik magukban hordozzák a titkot.