A jelenlegi Szolnoki Művésztelep, mint kulturális képződmény egy nálánál régebbinek egyenes ágú örököse. A ’Nagy-Elődök’ nyomdokain haladva, az értékek átmentésén munkálkodik és őrködik. Teszi mindezt a hagyomány szellemében, mert tagjai hiszik, hogy csak az lehet életképes, aminek vannak gyökerei. Ezek a gyökerek először természetszerűleg a múltba vezetnek, de a közösség feladata az, hogy a jelenen át a jövőre nézve éltető energiát adjon azok számára, akik még hisznek a művészet megváltó erejében, – továbbá megmozgassa azokat is, akik ugyan kétkedve, de már alapvetően nyitottan állnak a kihívások elé.
Nagyon fontos tényező ez a nyitottság és szerencsére, amit a Szolnoki Művésztelep alkotói tesznek az arra is jó, hogy ezt megfelelőképpen előmozdítsa. Éppen ezért elképzeléseikben mindazzal a munícióval rendelkeznek, amivel a legszélesebb körben, – lehetőség szerint mindenkihez képesek eljuttatni mondandójukat. Többek között ez a szélesre tárt szándék és akarat hívta életre önmagán belül az ún. ’Kert – csoportot’, mint produktív szellemi társulást. Tagjai a művésztelephez szorosan kötődő képzőművészek, akik elkötelezték magukat a most vázolt küldetésbeli értékrend vonalán.
Valójában nem egy merev alkotói formanyelv mellett tettek hitet – ezt elengedhetetlenül fontos hangsúlyozni, hiszen a művésztelep lakói (ide értve az elődöket is), soha nem alakítottak ki a közösségre nézve kötelezően számon kérhető alkotói programterveket. Nem rendezték elképzeléseiket merev hangzatos kiáltványokba és nem szorították magukat szigorú, súlyos alkotói keretek közé,- mint annak idején az avantgárdok. Épp ellenkezőleg. Megtartották a mondanivaló sokszínű szabad felfogását, frissességét, az alkotói szuverenitást, és mindezt azon a felismerésen alapulva: – miként az egyetlen igazság is számtalan formában képes hitelesen megnyilvánítani önmagát.
A küldetés tehát nem az, hogy elvesszünk bizonyos részletkérdésekben, lekorlátozzuk vagy kisajátítsuk magunknak az élet egyes területeit, mert annak kényszeréből éppen jut bőven mindenkinek a mai világban, – hanem az, hogy szintetizáló szemlélettel ezen problémák fölébe emelkedve hirdessük azt a szellemi tudást, ami kivezet bennünket a mindennapok nyomasztó béklyóiból.
Noha ezt nem hangzatos politikai eszmék által, nem propagandisztikus eszközökkel tesszük,- persze olykor ez is elképzelhető lehetne, hiszen senki nem tett közülünk az efféle művészet ellenében ígéretet soha. Azonban úgy tűnik, hogy ez a képzőművészeti társaság túllépve a dolgok szerteágazó sokrétűségén, elhagyva azok nehézkes talaját a valódi kérdések emelkedett szintjéről képes megfogalmazni válaszait. Sokunk eszköze a szimbólumok átütő kifejezésbeli és megértésbeli erőtere. Ennek az alkotói formának időfeletti érvénye pedig folyton visszacseng az ősi nagy kultúrák művészethez fűződő hitvallásában. Itt találjuk meg ugyanis azt a vonatkoztatási pontot, aminek értelmében magabiztosan tudunk tekinteni úgy előre a jövőt illetően, mint ahogyan az időben visszafelé. Jóllehet, nem csak széttekinteni szükséges, hanem alapvetően tervezni is. A művész ebben a folyamatban a híd szerepét játssza. Mi ezt az utat nem mindig horizontálisan képzeljük el, még akkor sem, ha a képi mondanivaló a maga szintjén látszólag ezt a megjelenési formát tükrözi, hanem sokkal inkább egy vertikum mentén, amely szemlélési mód híven fejezi ki azt az idő felett ható elképzelést, amiről itt szó van. Fontos a kép, de még fontosabb annak messze ható üzenete. Amikor pedig a tartalom méltó formára lel, akkor ott okvetlenül művészet születik és a magasabb valóságok érvényesítésén keresztül hatni kezd.
Az eddigiekből világosan kiolvasható, hogy itt nem esetlegességek, heterogén spekulatív nézetrendszerek egymás mellett éléséről van szó, hanem egy közösnek mondható egységes szemlélési irányról. Ez az a szilárd transzparens alap, ami kívülről egy látszólagosan laza szövetbe ágyazva mutatja az alkotói megnyilvánulásokat, miközben a mondanivaló és annak üzenete végső soron ugyanabba az irányba hat. A könnyed szellős alkotói szimbiózis pedig valódi teret nyit a teremtő energiák szabad kibontakozásának.
A megújuló hagyomány, amelyet a közösség mottóul zászlajára tűzött, kettős vonzattal bír: – jelenti egyfelől a régi értékek meg-megújuló életben tartását, folyamatos ápolását, tiszteletét, és jelenti egyszersmind azt, hogy e szemlélet nem statikus, hanem rendelkezik azzal a rugalmassággal, ami az organikus továbblépéshez szükséges, – hiszen az életben folyton megújuló kihívásokra kell választ adnia.
Ettől a szemléleti alapállástól sokszínű, megtermékenyítő, és szabad a Szolnoki Művésztelep alkotói atmoszférája. Ettől annyira élhető. Manapság a liberalizmus a társadalmi együttélésre vonatkoztatott legfőbb kulcsfogalommá nőtte ki magát. De vajon tudjuk-e, hogy milyen irányba keressük ennek helyes felfogását és megvalósítását? Ebben sajnos ma magunkra maradtunk. Tudni illik, ezt a fogalmat mára teljesen ellehetetlenítették, szánt-szándékkal kiüresítették és elferdítették azon világerők, akik és amik, álságos módon épp ennek legitim megvalósítása ellenében működnek. Úgymond elvették az embertől a legfontosabbat, és folyamatosan azon dolgoznak, hogy minden hidat leromboljanak a megvalósító szándék elől. A mi dolgunk, hogy visszaadjuk a hitet és az erőt ahhoz, hogy ezek a hidak újra állhassanak.
A Szolnoki Művésztelep alkotói köre anélkül, hogy akár mozgósító aktuálpolitikai álláspontra helyezkedne, élen kíván járni és igyekszik példát mutatni a helyesen felfogott szabadságeszmény megvalósításának fontossága ügyében. Tevékenységének aktualitását és szükségességét híven a hagyomány értékrendjéhez igazítja, és meggyőződése, hogy e téren mindig lesz mit tennie. De, mint ahogy azt mondani szokás: – aki egyszer megízlelte a napfény éltető energiáját, az nem kívánkozik többé a sötétségbe, – egyre bővül azon személyek köre, akik megsejtvén ezt a kínálkozó kiútbeli lehetőséget, a Szolnoki Művésztelepet fogadják szellemi útitársnak.
Ezúton mondunk köszönetet mindazoknak, akik értékelik munkánkat és velünk tartanak!
Szolnok, 2018. május 9. Révi Norbert
