SZOLNOKI MŰVÉSZTELEP 1962. MÁJUS HÓ. 27.

SZOLNOKI MŰVÉSZTELEP 60 ÉVES JUBILEUMI KIÁLLÍTÁSA, 1962. MÁJUS HÓ. 27.

„Hajt az idő gyorsan — rendes útján eljár —
Ha felülünk felvesz, ha maradunk, nem vár
Változik a világ: gyengül ami erős,
És erős lesz, ami gyenge volt azelőtt.”
(Arany János)

A művészetekben választ, visszhangot, tükröt keresünk a mához. A felelet elmaradhat, a visszhang késhet, a tükör lehet csorba, homályos, torzíthat groteszkül, nagyíthat, zsugoríthat, szépíthet, de a népmesei királyné épp úgy hozzá fordult végső kétségbeesésében, mint ahogy Hamlet ráhivatkozott, oktatván színészeit. Mert a tükör, akárhogy is, de felel, s arról beszél, amit felmutatnak előtte, legyen az a természet, maga az idő, vagy a század testének tulajdon alakja, hogy éppen Shakespeare szavaival éljünk. A szolnoki művészet tükre mindmáig pontosan fogalmazott. August von Pettenkofentől, ettől a romantika kedvéért idepártolt osztrák festőtől kezdve Fényes Adolfig teljesítette művészetünk a feladatot, melyet az új kor mért ki az emberre: megkereste a világ szabadszemmel látható legkisebb elemeit, szétbontotta részeire, aztán megint összeállította. Lehet, hogy néha meg-késett, lehet, hogy szinte elfelejtett egzotikumokat hozott újra napvilágra tarka vásárok látványában félnomád szekerezőkben, de akkor is csak az elmulasztottat pótolta s egy fejlődésében késleltetett társadalom adósságait törlesztette. Ma megvan a módja, hogy útólérve korunk, akár előre is nézzünk. Éveink feladata már nem az, hogy a felszínnel ismerkedjünk, hogy a világ, vagy akár szűkebb világunk elemeit vizsgáljuk, hanem az évszázadok alatt jól megismert részek egymásra hatását. Nem az a feladatunk, hogy a nagy egészből kiszakított folyamatokra ügyeljünk, mint tették a reneszánsz óta elmúlt századok, hanem, hogy a megismert egész tulajdonságaira. Tulajdonságaira és nem jelenségeire! És mert a részeket a nagy egészben a szerkezet köti össze, fontossá lett a szerkezet: egzisztenciálisan a társadalom szerkezete, művészetekben a konstruktivitás szerepe. Krúdy Gyula Pestje még a józsefvárosi vagy óbudai kiskocsmák hangulatát jelentette, szűk utcákét s leányszöktető lépesőházakét, a mai jellemzőn pesti élmény egy sétahajózás a két vasúti híd között: a teljes Budapest látványával. A tegnapi szolnoki művészet a népviseletet, vásárfiát, szekerek küllőit úgy szételemezte, s helyezte ismét egybe,— örömmel rekonstruálván, hogy lám mennyi minden van a látott világban, — hogy abból akár hímző vagy bognár is elkészíthette mását — a mai művész: mintha száguldó repülőről nézné a szolnoki hidat, melyen az ember már csak parányi vörös folt, de híd, víz, folyóparti házak harmonikus egységben oldódnak egybe, anélkül, hogy elvesztették volna egyéni, tárgyi, személyes vonzó varázsukat. Sőt s éppen a mai szolnoki művészet egyik fontos sajátja: csodálatos Lírai melegséggel tudja átélni ezt a nagyobb egészet átfogó valóságot. A miskolci dinamikusabb, keményebb, tárgyiasabb, a hódmezővásárhelyi alföldibb, népibb, sejtelmesebb, a pécsi elvontabb, inkább a technika igézetében élőbb, de az a fény, ami a szolnoki telep műtermeit átjárja, a Tisza fénytöréses párája, a füzesek meleg zöldje, s mögöttük a helyét, jövőjét, önállóságát, biztonságát kereső város valami sajátos naiv bájt, üde líraiságot ad Szolnok megújuló művészetének, legyen az piktúra, szobrászat, vagy éppen a humor jegyében született grafika. Igen, ezt adhatja hozzá Szolnok a kibontakozó magyar művészi fejlődés lendületéhez: a lírát, a gyengédséget, a mosolygást, és akkor a hagyományokhoz sem lesz hűtlen. Félre ne értsük, nem idillikus megalkuvásról van itt szó! Ez a hatvan éves művésztelepi kiállítás (milyen okos rendezés, hogy a néző egy-egy festő, szobrász, grafikus műtermében külön-külön formálhatja meg véleményét!) cáfol rá legelevenebben.
Nemcsak napfénynek, derűnek, jó reménységnek vagyunk tanúi, hanem napjaink iszonyatának is: a negatív formának tehát, a pusztulás rémületének. Ebben is több a szolnoki művésztelep a múltnál: míg egyik műtermében az egyensúly, derű, vidámság, jó reménység fogad, másikban az ember teremtette rém, a széthullás, az elemekre bomlás fenyegetése. A tükör nem csal, legfeljebb választásra kényszerít.

KOCZOGH ÁKOS (1915-1986), irodalomtörténész, művészettörténész, egyetemi tanár

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.