VEREBES GYÖRGY: PONT, MOST

Palkó Tibor rajzaihoz
/Megjelent az ESŐ Irodalmi Lap, 2010/1. számában/

Van egy pillanat, amely mindent magába foglal, minden előző és minden eljö­vendő pillanatot, ez minden történet kezdete és vége, és való igaz, hogy sza­vakban elmondva ez már közhely, hogy mindig, amikor valami véget ér, egy új dolog kezdődik el, és valóban ezt hajtogatja minden lélekápolgató, sikerok­tató, kártyavető és korszerű csillagjós, testcsavargató „jógázóguru”, meg cso­portterelgető egyéniségszobrász, aztán ott vannak a dalszövegek, meg a kór­házas-szinglis-feleséges-helyszínelős sorozatok, amikből záporoznak a meg­érzésektől átitatott frappáns bölcsességek, melyekre akár egy életet fel lehet építeni, és egyre több élet épül fel így, közel és távolabb, a szomszédban és a szomszéd kontinensen, ezekre a problémamegoldó szlogensűrítményekre, és csak ezekre, mert ezek működnek, gyorsan és egyszerűen, akár a cserélhető alkatrész, vagy a keverős kávé, és tízezer kilométerre egymástól az emberek ugyanazokat amondatokat mondogatják egymásnak otthon, az utcán, az iro­dában, a sörözőben, szeretkezés közben, önmaguknak a tükörben, és talán már az esti ima közben is, ha egyáltalán mondanak imát, bármilyet, bármi­lyen istenhez, mert egyedül Isten az, aki bármilyen lehet, és bárki, aki Isten, egyedül van, mert Istenen kívül nincsen semmi, la illah il Allah, Istenen kívül semmi sincs, még a semmi sem lehet kívül Istenen, csakis belül, Őbenne, és ha a Semmi belül van, akkor tehát bizonyos, hogy van belül valami, ami a Semmi, a Semmi az a valami, ami belül van, tehát a valami nem más, mint a Semmi, Valami és Semmi egymás nevei, és ez Minden, és ha ez Minden, ak­kor ez minden, ami elmondható, minden, amit valaha valaki mondott, az ez, és bármi, amit bárki valaha mondani fog, az ez, ez az ima az, ami minden imádságban benne van, és minden imádság őbenne van, ezt kell megérteni, meg kell érteni, hogy minden kimondott szó ima, és minden hallott szó ima, és minden gondolt szó ima, és minden leírt gondolat ima, és minden rajzolt vonal ima, és az ima nem vallás, meg egyház, meg ilyesmi, hanem az ima Is­ten rajza a tudatban, ezt kell megérteni, mert olyanokat mondani, hogy egy pillanatban benne van minden, vagy hogy mindenki egy, meg hasonló, anél­kül, hogy az embernek tudomása lenne, olyan, mintha valaki bolhacsípést morfiummal kezelne, a tudomáshoz pedig az érzés nem elég, érteni kell, he­lyesen kell érteni, mert a helyes értés megteremti a látást, az ember egyszeri­ben egészben látja az egészet, és ebben benne van az érzés is, ezt mindenki tudja, aki már valaha megértett valamit, viszont fordítva nem igaz, mert ha­bár a gyűrű aranyból van, az még nem jelenti azt, hogy az arany gyűrűből len­ne, az értésből eredő látás pedig nem más, mint Isten rajzának látása a tudat­ban, azé a rajzolaté, amiről nem lehet eldönteni, hogy azért Isten rajza-e, mert Istent ábrázolja, vagy azért mert Isten által készíttetett, és amiről, aki látta, már tudja, hogy ez a rajz mindig is itt volt, és én mindig látni fogom, most már mindig látni fogom, mert mindig is láttam, csak mintha elfelejtettem vol­na, de most már emlékszem, hát persze, ráismertem, és most már tudom, mert látom, hogy nem kell és nem is lehet eldönteni semmit, mert ez Isten ön­arcképe, nem lehet más, hiszen Ő az, akin kívül semmi sincs, senki sem lát­hatja Őt kívülről, senki sincs aki ábrázolhatná, mert bárki bármit ábrázol, őt ábrázolja, csak legfeljebb nem tud róla, nincsen Róla tudomása, mert elfelej­tettem, de most már emlékszem, és tudom, hogy most már mindig is emlékez­ni fogok, még ha újra elfelejteném, akkor is emlékezni fogok arra, hogy em­lékszem, mert ha valamire emlékszem, mindenre emlékszem, és bárki felejt, én emlékszem, és bárki emlékszik, én emlékezem, bárki szól, én szólok, ahol bárki lát, én nézek, ha valaki mozdul, én mozdulok, ha szenvednek, én szen­vedek, én örvendezek, ha boldogság van valahol, minden elmúlásban én ha­lok meg, és minden születés az én életem, bizony mondom néktek, mert van egy pillanat, amely minden más pillanatot magába foglal, minden pillanat őbenne van, ezért benne van minden pillanatban, akár a pont, ami akkor vá­lik láthatóvá, amikor a grafit hegye megérinti a papírt, akkor válik egyszeri­ben nyilvánvalóvá, hogy mindig is ott volt, pont ott, és mindig pont ott, soha­sem máshol, ezért mindig bárhol, mindenkor mindenütt, egy helyben, örök mozgásban él a rajz, folyamatosan elmúló és megszülető pontjaiban, ahogy a grafit lépésről lépésre falja fel a szűz papírt, akár a vágytól megrészegült cső­dör, az örökké szerelmes csábító, a felhőbe öltözött Apollón, mert Apollón van ott minden felhőben, hogy termékeny völgyekbe hullassa a magját, és Ze­usz rejtőzik minden hattyúban, azért, hogy minden nő Lédává válhasson, azért, hogy minden termékeny nedvektől átitatott zugot, hajlatot beragyogjon a hattyú tollának szikrázó fehérsége, a nap sugárzó ereje megtisztítson min­den testet a felejtés foltjaitól, hogy minden búzaszál az örökké újjászülető Ozi­risz hajává váljon, minden learatott kalászban ő keljen életre, a fák keringő nedveinek zöldjét a szűz papír áldozati fehérévé izzítsa, a leölt állat halálsi­kolyát az áldozati máglya füstjén az égbe emelje, hogy mindenki láthassa egy­szer a kristálytiszta hegyi tavon lebegő lótuszból megszülető Padmaszambha­va-Buddhát, hogy a százkarú Siva tenyere hajoljon minden áldozati kés nye­lére, hogy az ő izmai feszítsék minden íj húrját, az ő ujjai lejtsenek táncot minden fegyver ravaszán, mert fegyver lesz mindig, fegyver mindig lesz, de a fegyver az áldozat eszköze, és az áldozat nem lehet hiábavaló, olyan nincs, mert a hiábavaló áldozat nem áldozat, a hiábavaló áldozat semmi, vagy még inkább semmi sem, ezért semmi sem hiábavaló, még valaminek a hiánya sem az, mert valamire csak akkor emlékszünk igazán, amikor hiányzik, ezért a hi­ány maga az emlékezet, az emlékezet pedig a tudomás, Isten rajza, az Ő moz­dulatának nyoma a papíron, ami itt fekszik előttem, az áldozati bárány, aki minden valaha volt és leendő áldozat képét őrzi, minden pont, amit a grafit­hegy a testébe vés, az én áldozatom, és én vagyok az, akihez minden áldoza­ti tűz füstje száll, én vagyok, aki elválasztom a világosságot a sötétségtől, minden pont az én kezem nyomát őrzi, és minden vonal az én időm lenyomata, az én ujjam görbül a fegyver markolatára, az enyém ez a vénséges vén szűz arc, és a sehová nem néző szem, amiből sűrű cseppekben patakzik a könny, az áldozat könnye, és könnyben ázik a kép, Isten rajza, ami bármit ábrázol, engem ábrázol, akkor is, ha még nem is látszik, de itt van, már az ujjamban van, én pedig ott remegek a grafit hegyén, csend van, az ajtó bezárva, nos, hát kezdjük, gondolta a rajzoló, amint a ceruzát a papír fölé emelte.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.