A kiállításról készült videó
Wehner Tibor: A TRADÍCIÓ ÜNNEPE
A Szolnoki Képzőművészeti Társaság kiállítása
A jelenkori művészet jelenségeinek megalapozott megközelítése és értelmezése érdekében a szakirodalmat faggatva az egyik művészeti lapunk friss számában közreadott, A kortárs képzőművészet spekulatív tendenciáiról című, értekező szöveggel szembesülhet az érdeklődő olvasó. A napjaink művészetében meghatározó jelentőségűnek ítélt két alkotó munkásságáról szólván a cikk szerzője a következő megállapításra ragadtatta magát: „Művészetük alakulástörténetét tekintve feltűnhet, hogy miként mozdult el pályájuk a kezdeti társadalomkritikus kritikai-konceptualista művészettől a lírai-alanyi konceptualizmusig, majd onnan miként haladtak egyre inkább a pszeudo- és/vagy magánmitológiai ihletésű spekulatív-poétikus konceptualizmusig.” Ilyenkor az ember felemeli a pillantását a nyomtatott szövegről és a távolba nézve hosszan-hosszan elmereng. A szaklapon, a szerző lelkivilágán, a furfangos szövegen és a megidézett és kimagaslónak minősített alkotói teljesítményen meditál, valamint a magyar művészeti szcéna – hogy finoman fogalmazzunk – különös, különleges voltán próbál fogást keresni. Mert nehezen vitatható: itt tartunk – Tandori Dezsővel szólva itt artunk – ma, amikor és ahol a pszeudo és/vagy magánmitológiai ihletésű spekulatív-poétikus konceptualizmus emeltetik győzelmi emelvényre. E megidézett textus és stílusfordulata nem példátlan, nem egyedi, hanem egyre inkább általánosnak ítélhető a nagyközönségnek szóló ismertetésekben, vagyis egyre zavarosabb a művészeti helyzet, holott a figyelmes szemlélő számára mind tisztább a művészeti összkép: a súlyos mondandók és a semmitmondás, az értékteremtés helyett a jól álcázott talmi és a bóvli, a mesterség becsülete helyett a snassz pólusai kristályosodnak ki. Ahogy a Szolnokra mindig előszeretettel vissza-visszatérő, legendák övezte egykori művészettörténész Supka Manna jellemezte a művészeti közállapotokat: uralkodik a neoblabla. Az értékes, a minőségi, a jó helyébe a művi direktrossz lépett. Ebben a válságosnak ítélhető helyzetben, valamifajta elszánt, a klasszikus művészeti hagyományokat továbbéltető összkép-felmutatási szándék jegyében nyitnak meg tájékozódási lehetőségeket, valós és pontos látlelet-tükröztetési fórumot Szolnok képzőművészeti ünnepei: immár tíz éve a helyben élő és dolgozó, és az ország más tájairól a városba vonzott művészek csapatának új és új, alapjaiban fegyelmezett alkotói termését a szakma és a közönség elé tárva. Végső soron zseniálisnak, méltán művészetpolitikai súlyú meggondolásnak minősíthető a szolnoki tárlatokat éltető, a Szolnoki Képzőművészeti Társaság által koordinált gyakorlat: a hely és az ország, vagyis innen nézve a centrum – Szolnok – és a periféria – Budapest és országos övezete – alkotóinak teremt fellépési lehetőséget a Tisza-parti város, szélesre tárva a kapukat a művészeti párbeszédet vállaló szereplők előtt.
Körbepillantva a Part címmel, e sokatmondó, inspiratív, szerteágazó szellemi kalandozásokra invitáló tematika jegyében a két helyszínen, az Agórában és itt, a zsinagógában bemutatott művek között – a korábbi esztendők műegyütteseihez hasonlóan – ebben az évben is a tradíció ünnepét ülik a szervezők és a bemutatkozó alkotók. A hagyományos művészeti ágak hagyományos műtípusaiba és műformáiba illeszkedő, a hagyományos műalakítási eszközökkel és keretek között megformált alkotások állnak előttünk: festmények, grafikák, plasztikák. Különösen a festészeti és a grafikai mezőny hagyománytisztelete a feltűnő, nincs rendhagyó, formabontó mű: a néhány tájkép és csendélet mellett a főként a figurativitás eszközeivel élő, s azon belül is az emberalakra koncentráló kompozíciók, valamint a valósághoz, a természethez áttételes kapcsolatokkal kötődő, elvont művek sorakoznak egymás mellett. A szobrászat innovatívabb terepnek ítélhető, amelynek együttese a kísérletező kedv és a formai megújítás, a téri kutatás, a téri hatásrendszer és az eszközrendszer megannyi lehetőségét körvonalazza és bontakoztatja ki. Fontos tanulság lehet, hogy a piktúra kollekcióját uraló emberközpontú figuratív műveket a mozgalmasság, az akció, a konfliktushelyzet élteti: a heroikus idők terminológiájával élve a küzdelem, vagy legalábbis valamifajta felfokozott megütközés, a háborgás. A feloldatlan feszültség. De a tárlat összességében megvonható az a tanulság, hogy kiegyensúlyozott, egyenletesen magas színvonalú művek körében szemlélődhetünk. Míg az Agórában falakra került művek együttese révén megszületett a nagy csend, az elmélyült meditáció terme, itt, a zsinagóga csarnokában sokkal mozgalmasabb a művészeti színtér, lármásabbak a munkák, élénkebb a művek által indukált közeg. Ott a lírai, a tartózkodó, visszafogott szólamok, itt a jó értelemben vett harsányabb, keményebb hangok szólalnak meg.
Ma még nem tudható, hogy ebből a kollekcióból mely műveket fogja megőrizni és korjelző alkotásokként felmutatni a művészettörténet, hogy mondjuk 2121-ben, visszapillantva a aranykornak vagy zavaros periódusnak ítélt száz évvel korábbi valóságra és művészetre, napjaink valóságára és művészetére – mi lesz a hitelesnek és pontosnak ítélt referencia. Mint amiként ma Szolnok kapcsán Mednyászky László, Fényes Adolf és Aba-Novák Vilmos festészetére – majd száz év múltán talán Gaál József brutális szépségű vásznaira, Gálhidy Péter gyönyörű, metaforikus töltetű, költői hevületű Kő Pál-idézésére, vagy Posta Máté művészettörténeti nagyságokat idéző szellemes portré-sorozatára, Bikácsi Daniela megrendítő festői összegzésére hivatkoznak majd az auktorok –, de abban biztosak lehetünk, hogy lesz hivatkozási alap, lesznek lényegi mondandókat sűrítő, példaként sorolható korszakjelző művek.
Visszautalva a bevezetőben idézett elméleti interpretációs csapdára, pokolba hát az elméletekkel, s inkább Orosz István, jelen korunk kitűnő, univerzális felkészültségű, zseniális kompozíciókat alkotó művészét, nagyszerű költőjét idézzük meg, aki egy gyönyörű versben emlékeztetett minket – elméletírókat és mezei műélvezőket – a minden valódi műalkotás mélyén ott rejlő, még napjaink művészetében sem elvetendő aranymetszés-jelenségre:
Tulajdonképpen aranymetszés,
körülbelül csak, majdnem pontos,
alighanem át lett szabva
a festmény, mindegy, nem is fontos.
Az egyensúlyra figyelj inkább,
ahogy megbomlik, nézd, a lényeg
valahonnan bentről lüktet,
belülről élteti a képet.
Ne számolgass most Fibonaccit,
ne szerkeszd ki a perspektívát,
ha észreveszed, se tedd szóvá
az eltérést – majdnem hibát.
A látószöget bent keresd meg,
s a kép terét is önmagadban
komponálgasd tovább, tovább,
és ne felejtsd, mindenhol ott van,
sejtelmesen és észrevétlen,
a témáktól függetlenül,
akár akarod, akár nem,
ott rostokol, vár, lesben ül.
(Elhangzott a Szolnoki Képzőművészeti Társaság Part című kiállításának megnyitóján, 2021. november 20-án a Szolnoki Galériában.)
