III. Elméleti és gyakorlati alkotóműhely keretében nyílt meg és egészen április 2-ig látható a Szolnoki Művésztelep Kert Galériában Bartis Elemér grafikusművész, Siklódy Ferenc grafikusművész, és Takáts Márton grafikusművész kiállítása.
Kosinsky Richárd: NON-Toxic
Nem mérgező. Ártalmatlan. Akkor hasznos?
Város, táj, kép; idő, emlék, memória – történelem és annak tere. Az idő lenyomata, és annak technikái. Emlékkép, előkép, mögöttes kép és/vagy tudat; tudatosság és ösztön, mi türemkedik elő.
Ezeket a hívószavakat írtam fel magamnak, miközben a kiállítás anyagát lapozgattam laptopon. Tehát a művekkel ebben az esetben – legalábbis egy részükkel – most találkozom először személyesen. És ez fontos. Főleg az olyan technikás alkotások esetén, mint amilyen a szita, a linó és a metszetek. Ahol van min bogarászni. Az olyan művek esetében, ahol az egyes rétegek sorrendje fontos. Hiszen minden kiállított mű esetében – valahol a digitális kollázsok esetében is – egyfajta idézőjeles előhívásról beszélhetünk. Felfedni vagy elfedni a terv után a részleteket, pont olyan mélyre metszeni, vagy elég ideig maratni a felületet. Minden hagyott jelben ott van a művész keze nyoma, gondolatának közvetlen vizuális megnyilvánulása.
Bartis Elemér, Siklódy Ferenc és Takáts Márton – három eltérő habitusú alkotó, három külön fókusz, ez esetben mégis egy metszéspontban.
Mindezzel közvetetten találkozni némileg mégis olyan volt, mintha jobban bele kéne látnom az alkotói folyamatba; több munkát igényelt részemről, mint befogadó – nyomoznom kellett, mi miért és hogyan történt. Találgatni melyik címhez, melyik kép tartozik és miért az a címe. Hiszen a technikán felül már ez is egy olyan információ, amely narratívát hordoz magában. Mert ami egyértelműnek tűnik egy portré esetében, az valójában a modell sűrítménye, ha úgy tetszik, szubjektív karakterének redukciója. Ismételten, egy felidézett kép – valakiről. A portrénak ismerjük felidéző, re-prezentatív szerepét, a tekintetben fókuszált önfelismerést. A történelmi arcképcsarnok a presztízs és heraldikai, genealógiai szerepei mellett egyfajta időmérő eszköz is. X-edik dinasztia, Y uralkodóház, Z uralkodó idején – abban az időben! satöbbi
De mi van akkor, ha nem ismerjük a személyt, nincs, vagy már nincs képünk róla, róluk. Mert már megkopott, mert már nem is emlékszünk, mert máshogy emlékszünk – vagy nem is ismertük közvetlenül, legjobb esetben is csak elmondásból, történetekből, olvasmányokból, legendákból. A körvonal ekkor is meghúzható, a tartalom pedig annál szubjektívebb lesz, minél nagyobb a vákuum, annál nagyobb huzattal tölti be a néző a rendelkezésére álló teret. A kép felfedi magát, finom rezdüléseken keresztül, és asszociációs folyamatok beindításával. Hiszen valakinek vagy valaminek A KÉPE nem vizualitásában teljesedik ki, hanem minden szenzoros érzékelés szintézisében, sőt, a rárakódott minden további gondolat és érzelem összegyúrt formájában. Felmerül a kérdés, miként lehet mindennek vizuális ekphrasisát adni, hogyan lehet egy képbe sűríteni egy emléket – mivel lehet felidézni azt.
A hároméves gyerekem most már többször megkérdezte: a hangnak van színe? Nem vagyok biztos benne, hogy valóban ezt és így szeretné kérdezni. Szín és forma eléggé fluid még az ő fejében, nagy az átjárhatóság – de tulajdonképpen igen, van. Csak mindig más. Fizikailag tudjuk, hogy a hangnak van alakzata, színe viszont kontextusától függ. A hang, a zene előnye, hogy az illatokhoz hasonlóan közvetlenül hat, mondhatni hangulatba hoz. Így könnyű adott helyzethez, adott zenét rendelni, amely társulni fog egy vizualitással, amennyiben le kell írnunk – (mint megtudtam) a chromestesia írja le ezt a jelenséget.
Ezért van az erdő csöndjének vagy a víz szagának is egy mentális képe. A kortárs tájkép sem törekedhet ennél többre, ha nem akar pusztán leíróvá válni.
„A kikötő felett úgy szürkéllett az ég, mint a televízió képernyője műsorszünet idején.” – írja William Gibson Neurománc című regényének első sorában (ford.: Ajkay Örkény)
A hangulat, a miliő, a szituációban való megmerítkezés és annak láthatóvá tétele finom, fátyolszerű rétegekként türemkedik elő, hogy egy-két markáns vonal, villanás vagy motívum fókuszba hozza az összképet. Mindezt vizuálisan, képi elemeken keresztül, és bár az eddigiekben is külső diszciplínákhoz nyúltam hasonlatért, az alkotások mégis megmaradnak saját berkeiken, a vizualitás keretein belül. Saját és talán a tényleges ekprhasis lehetőségeinek szegénysége miatt most újra egy idézőjeles idegen szót kell kölcsön vennem, amely remekül leírja a kiállítás képeinek felszíne alatt húzódó érzetet: a leginkább minimalista zenére jellemző, de Bach orgonadarabjaitól sem távol álló drone fogalma; amely magyarul leginkább zsongásként, zúgásként fordítható. A hosszan kitartott, ritmus és dallam nélküli, állandósága miatt egy idő után észrevétlen környezeti zúgás egyszerre lehet frusztráló és megnyugtató. Mindent magába ölelve háttérként szolgál, hiánya szembetűnőbb.
Ahogy természet és az épített civilizáció határán mozogva végül az urbánus közegbe térünk, végigkísér ez a jelenség. A folytonosság ugyanakkor egyben, paradox módon, a megfagyott idővel is azonos, a megragadott pillanattal – vagy talán pontosabb, ha úgy fogalmazunk, hogy a kifeszített pillanattal. Ekkor szétválik az emlék és a valóság: a múltat nem lehet felidézni a maga realitásában, csak szűrőinken keresztül. A képek láttán ezért lehet az a benyomásunk, hogy jelen vagyunk, hogy a képek felfedezése a mostban történik, az alkotóval együtt fedezzük fel az élményt, a hely tapasztalatát. Bizonyos értelemben a művek ezért a magát megtaláló, újra felfedező tapasztalat képi átiratai. Birtokba veszik a nem-helyeket, amelyek referenciátlanságukban, a környezet és város szövetéből kiesve billegnek fikció és valóság határán.
A tér és idő ilyetén reflexióba hozása pedig újabb távlatokat nyit meg. Ahol az idő már nem a tér hozzárendelt szükségszerűsége, és fordítva. Egy fiktív emléktér, ahol, mint egy szubjektív térképen, az egyes tájékozódási pontok fontossága és mérete abszolút mértékben tőlem, a térkép felrajzolójától függ! Ahol a kávéscsésze helye a jobb felső polcon jelentősebb, mint a lakáscím, ahol a polc van. Ahol Egy személy inkább szolgál tengelyül a régmúlt eseményekhez, mint a kor leíró dátumai, amelyben tevékenykedett.
Hogy mindez mennyire mérgező, vagy nem mérgező; hogy mennyire ártalmatlan és ezért jelentéktelen? – vitatható. Az idő mederben tartása – mindenképpen hasznos.
