Elhangzott 2016. november 13-án a Szolnoki Művésztelep Kert Galériájában
„Minden gyerek őszinte és spontán. Az a pillanat, amikor a gyerek mondani akar valamit, és megállítja magát, a legtragikusabb az ember életében.”
(Feldmár András)
Sárközi Antal képein nagyméretű, hatalmas helyet kitöltő és komor háttér előtt mozdulatlan, teljes csendben álló fiatalok és gyerekek jelennek meg.
A tér, ahol állnak, megfoghatatlan, s a figurák maguk is, mintha finom ködben, porban tűnnének fel: néhol szétfoszlanak, mint egy látomás.
Ez az üres, képről képre ismétlődő, érthető földi színtér nélküli hely, a moralitás világába visz el bennünket.
Ebben a különös, az erkölcsi világot szimbolizáló „tértelenség”-ben, a gyermeki lét számára kiderül, hogy alig vannak fizikai kapaszkodók. A fiatalok nem mozdulnak, nem beszélnek, egyszerű, szinte mozdulatlan gesztusaikkal − csak állnak egyhelyben. Nincsenek összetörve, nem ijedtek meg, és bár sérülések érték őket, büszkén tartják magukat. Hiába szembesültek már a világ elvárásaival, hiába tudnak már alkalmazkodni az igazságtalanságokhoz, a szemük, a kezük még őszinte és mindent elárul. Hosszú kiskamasz karjaikat, melyeket − meg-kötöttek vagy sebeik helyén be-kötöttek − ide, oda rakosgatják. De főképp, a legőszintébb testrészükkel, a szemükkel beszélnek.
Igazmondó, kifejező szemekkel, amikhez a néző tekintete újra és újra visszatér, s alig tud szabadulni tőlük. Egyszerre büszke, öntudatos, és ugyanakkor elesett, félelemmel és fáradtsággal teli tekinteteikkel olyan szuggesztíven hatolnak a felnőtt lelkébe, hogy az ember nem is tudja, megölelje-e őket, vagy inkább elmeneküljön előlük. Mint egy Mária-ikon szemrehányó, számon kérő tekintete, ami a néző velejéig hatol. Megvető, blazírt pillantást mérnek ránk, mintha azt mondanák, hogy itt vagyunk, felvettük a ránk kényszerített, felszíjazott angyalszárnyat, de úgyis azt teszünk, és azt gondolunk, amit mi akarunk.
A testük − csodálatos emberábrázolás. Kiváló mesterségbeli tudással és érzékenységgel felvitt testformálás. Mindnyájan igazán finom, lágy, széptestű fiatalok, fiú- és leánytestük formái Donatellot idézik. Lelkük a személyiség, az öntudat ébredésének, testük a nemi identitás születésének pillanatát éli. Ártatlan gyermekek, és mégis szinte tüntetnek a szépséges testükkel. Ártatlan érintetlenek, és mégis kihívó tekintettel néznek a szemünkbe. Tele vannak fájdalommal, dacos önváddal, bűntudattal, és mégis a győztes tartását tükrözik. Dölyfös kis suhancok, és mégis… övék a mennyek országa.
Sárközi Antal gyermekei a maguk módján, a legtisztább élni akarással, egyszerűen csak élnek, mint bárki más. Belecsöppentek a tőlük független létezésbe, s az egyetlen lehetőségük, hogy az életigenlés dacos büszkeségével, a testvérek vagy a szerelmesek összetartásával és életszövetségével, a legőszintébb, legbensőbb saját értékeiket felvállalva, viseljék azt, s ha kell, akár szárnyra keljenek benne.
És végül, szeretném azt is elmondani, hogy Sárközi Antal nem utolsó sorban művész-tanár, aki a mindennapjaiban is gyerekekkel és fiatalokkal dolgozik. A művésztanár minden reggel maga is felveszi a tanárok megkívánt bölcsességének és példamutatásának szárnyait, s jó erősen felszíjazza azt, hogy egész nap tartson. Néha megigazítja a sebei helyén a fáslit, néha szárnyalás közben jól megüti magát, néha lerázza karjáról a kötelékeit, de hivatása leginkább az, hogy gúzsba kötve táncoljon.
