Verebes György kezeket, arcokat és aktokat fest. Egyszóval az emberi testet. Ugyanakkor képeinek édeskevés köze van azokhoz a klasszikus aktokhoz, amelyek többnyire a női test szépségét ünneplik, és még kevesebb köze van a portréfestészethez. Mintha csak a hatalmasra felnagyított, és így önálló életre kelt kezek önvallomások, illetve önarcképek lennének és a szinte áttetsző, következetesen háttér és környezet nélküli, minden konkrét utalást kerülő, időtlennek tűnő, átszellemített test-képei meg a kereszténység hitének egyik sarokpontját; az Utolsó Ítéletkor a testben való feltámadást, és annak is első pillanatait láttatná. Vagy Verebes afféle Demiurgosz lenne, és ezek az ember teremtése utáni első pillanatok? Bizonyos átvitt értelemben ő valóban afféle Demiurgosz, de először tisztáznunk kell, hogy ki is az?
Sok teremtésmítoszból ismerjük azt az égi, elvont szellemet képviselő Főisten-alakot, aki sokszor meg sem nyilvánul. De némelyik isten-panteonban segítőtársa van, aki tevőlegesen is részt vesz a teremtésben. s nem riad vissza a kétkezi munkától sem. Az embert is ő formálja meg agyagból. A neve görögül Demiurgosz. ami iparos, mestert, szó szerinti értelmezésben a népnek alkotót jelent. Ő az, aki bár a legmagasabb szellemi szféra küldötte, de a gnósztikusok felfogása szerint ő a teremtője az alantasnak tekintett, rosszal terhelt anyagi világnak, a Világmindenségnek, benne az élőlényekkel, köztük az emberrel. Isteni teremtőereje mellett ugyanakkor nincs híján bizonyos alvilági vonásoknak sem. Sokatmondó például a német schwarzekünstler =„fekete művész” megnevezés is, ami voltaképpen varázslót, mágust jelent. Indoeurópában pedig egyáltalán nem egyedülálló módon, a magyar népmesékben még maga az ördög is megjelenhet Demiurgoszként.
Ennek a különös isteni-ördögi szerepnek klasszikus megjelenítői a mitikus kovácsok. Gondoljunk csak a Kalevala vakmerő mesteremberére, „minden idők nagy kovácsára”, Vejnemöjnen segítőjére, a „szampó” építőjére: Ilmarinen kovácsra! Ő az, aki Vejnemöjnenéhez hasonló, természetfeletti alkotóerőt tudhat magáénak, aki uralkodni tud a tűz eleme fölött, és a föld méhében rejlő ércek ismerőjeként mágikus praktikák használatával átalakítja azokat. Ám ezzel egyúttal megrabolja a Földanyát, átalakítja a teremtés megszabott rendjét, s így szerepköre és alakja bizonyos alvilági vonásokkal is rendelkezik. Az sem meglepő, hogy Ilmarinen „rokonai” – a többi kovács-isten –, legtöbbször külsejükben is őrzik „ördögi” jegyeiket. Gondoljunk csak a sánta görög Héphaiszoszra, a vulkánok mélyén munkálkodó, rút, római Vulcanusra, a bőrkötényét zászlóvá avató perzsa Káve-ra, a bibliai Káin leszármazottjára; Túbal-kajinra, vagy a germánok ugyancsak sánta Völundjára és „alkalmazottaira”, a föld alatt élő törpékre, akiket nem csak jóstehetséggel, de legendás férfierővel is felruházott a hagyomány.
Úgy nézzünk e tagadhatatlanul gyanús társaságra, hogy nekünk, különféle anyagokkal foglalkozó kézműves embereknek, azaz képzőművészeknek ők a nemtőink, védnökeink és mitikus őseink. Bizony ők nem vetekedhetnek a zenészek, költők és más betűvetők nemtőjének, a lanton játszó Napisten-Apollón szépségével.
A régi kínaiak valószínűleg kényesebbek voltak nálunk, mert a művészet szentélyéből kitiltották a kétkezi munkából álló szobrászatot, míg a szertartás-ismeretet és az íjászatot művészetnek tekintették. Ugyanakkor a mitikus kínai Huang-ti császárt alattvalói éppúgy az első, vagy „ősi kovácsnak” nevezték, mint a mongolok Dzsingisz kánt, s a magyar népmesék „égi kovácsa”, illetve „ország kovácsa” is arra enged következtetni, hogy a honfoglaló magyarság körében is éltek hasonló képzetek e mesteremberekkel kapcsolatban, akiknek emlékét egyébként Tárkány helyiségneveink őrzik.
Sokat mondó tény az is, hogy a kovácsok minden népnél külön kasztot alkottak, és gyakorlatilag a közösségen kívül, saját rituális szabályaik szerint éltek. E kasztok tagjai sokszor testükön is megkülönböztető jegyeket – például tetoválásokat – viseltek, máskor meg maga a közösség nyomorította meg őket, például úgy, hogy Achilles-ínukat átvágta (lásd az egyes kovács-istenek sántaságát!), mely cselekedet nyilván arra is szolgált, hogy e nagy értékű tudást képviselő emberek ne hagyhassák el a közösséget.
Nos, a tarot-kártya I. Mágusa is efféle figura, vagyis beavatott. Mágus. kovács vagy művész; egyre megy. Ezt az alakot úgy ábrázolják, hogy bal kezét egy varázspálcával a transzcendencia magasába emeli, míg jobb kezével egy előtte álló asztalon rendezgeti az ott látható tárgyakat. Teste tehát hidat képez, s afféle „áramszedőként” kapcsolatot teremt a transzcendens és az anyagi világ között.
Johannes Trithemius (1462-1516), Sponheim apátja, a nagy teurgus és polihisztor ezt így fejti ki: „Az isteni mágia abban a képességben áll, hogy fel tudjuk fogni a dolgok lényegét a Természet Fényében, és arra használjuk a szellem lelkierőit, hogy anyagi dolgokat hozzunk létre a láthatatlan Univerzumból: az ily műveleteknél egybe kell kapcsolnunk a Fentlevőt a Lentlevővel, és összhangzatos működésbe hoznunk. A Természet Szelleme egység, teremt és formál mindent, és az ember eszközletével cselekedvén, csodálatos dolgokat tud alkotni. E dolgok a törvénnyel megegyezően jönnek létre.”
Egy képzőművész akkor mondhatja magát beavatott mágusnak, ha képes létrehoznia ugyanezt a kapcsolatot. Ha képes felcsillantani a sötét anyagban a transzcendencia fényét. Erre a képességre tett szert Verebes György azzal, hogy az emberi test-lélek szellem hármasának legesendőbb, romlékony és múlandó részét, a testet – és itt figyeljünk a kifejezés pontosságára! – át tudta szellemíteni.
Szent Pál a Korinthusiakhoz írt első levelében ezt írja: „Nem tudjátok, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke bennetek lakik? Ha valaki az Isten templomát megrontja, azt megrontja Isten, mert az Isten temploma szent, és ez a templom ti vagytok.” (1Kor, 3, 16-17)
Moszkvában, a Tretyakov képtárban, még a kilencvenes évek elején is – amikor ott jártam –
Andrej Rubljov művei előtt mécsesek égtek, ami azt jelenti, hogy szentképeknek tekintették azokat. Vajon korunk mágus-művészei, illetve a képei is szert tehetnek még ilyen transzcendens kisugárzásra? – tettem fel magamnak akkor a kérdést – Vagy ő csupán a Kókler? Hiszen a tarot-kártya I. Mágus megnevezésű lapjának másik neve a Kókler.
Vagy alkimista, aki még mindig hiszi, hogy megtalálja a Bölcsek Kövét, az örök élet elixírjét, vagy hogy képes lesz aranyat előállítani.
Egyébként pedig tisztelem azokat az embereket, akikben többnyire nem is tudatosul, hogy alkimisták örökösei és annak a különös szertartásnak a papjai, akik tevékenységükkel sajátos erőket szabadíthatnak fel magukban és a világban. Ez az alkimista nem mindig elégedett önmagával, s vívódásai és bosszankodásai közben már rég nem a külvilágra figyel. A külső szemlélő pedig csak azt látja, hogy valami játékhoz hasonló, látszólag céltalan és értelmetlen tevékenységet végez, s közben – bár öntudatlanul, de – önmagán munkálkodik. Ő maga az alkimisták titokzatos átalakulásának szentséges edénye. És talán ennyi elég is.
Szemadám György
