(Elhangzott a kápolnásnyéki Halász-kastélyban, 2019. január 19-én, a kiállítás megnyitóján.)

“A művésztelep – a művészettörténeti fogalom-meghatározás értelmében – az azonos felfogásban dolgozó művészek véletlenszerűen kialakuló, vagy szervezett formájú együttese, amely megteremti a közös, vagy legalábbis párhuzamosan végezhető munka kereteit, a hasonló
művészeti problémák együttes feldolgozásának feltételeit. A művésztelep az alapvetően magányos létezésmódot feltételező alkotómunka valamifajta optimális közösségi formáját teremti meg, s egyúttal biztosítja a körülményeket és a munkafeltételeket. Vannak egész évben, folyamatosan működő, a művészek állandó jelenlétére, letelepedésére alapozott, és vannak időleges, egy-egy évszakra korlátozott, leginkább változó művészcsapatokkal működő művésztelepek. A magyarországi művésztelepek sorában – amelyek jó száz, százhúsz évvel ezelőtt születtek – mint a nagybányai, a gödöllői, a szolnoki, a kecskeméti, vagy a budapesti Százados úti –, vagy a kissé fiatalabbak – mint a szentendrei, majd az 1945 után alapított debreceni, miskolci és hódmezővásárhelyi –, nos, e művésztelepek sorában a hely, a helyválasztás gyakran művészeti arculatot, szellemi igazodást, tradíciót, hagyományteremtési, illetve hagyományépítési szándékot is jelez. Meghatározó a művésztelepet befogadó táj, az adott település arculata, atmoszférája, szellemisége, társadalmi-történelmi meghatározottsága, jellege. Ezek az elemek az éltető, az inspirációs források, habár napjainkban már csak mintegy áttételesen lehetnek jelen és a globalizációs jelenségek eredményeként már csak alig érzékelhetőn érvényesülnek. Szolnok városa, Szolnok városának művészete esetében a kezdetektől, már a XIX. századi előzményektől kiemelten fontos az alföldi, a folyóparti táj és az itt megtelepedett emberek élete. A Tisza-parti település művésztelepének története a múlt századelő művésztelep-szerveződési folyamatába ágyazódik, és így több mint száz éves múltra tekinthet vissza. Ez alatt a száz, százhúsz év alatt az 1902-ben megalapított művésztelepen a véglegesen itt otthonra talált, és a rendszeresen, vagy esetenként Szolnokra vissza-visszatérő, esetenként nyaranta itt dolgozó alkotók munkásságából épült a történet, olyan kimagasló jelentőségű, korszakjelző mesterek működése által, mint Fényes Adolf, Mednyánszky László vagy Aba-Novák Vilmos, és a közelebbi múlt évtizedeinek olyan jeles alkotóinak életművével fémjelzetten mint Ágotha Margit, Rékassy Csaba vagy Simon Ferenc.

E Jelenlét című tárlat, a művésztelep mai alkotóinak terméséből válogató kiállítás azt tanúsítja, hogy a mai szolnoki művésztelepi összkép rendkívül sokszínű és változatos, vagyis az önálló arculatú alkotók laza szálakkal összefűződő alkotásait felölelő. A korábbi korszakok festészeti dominanciáját megtörve immár – a múlt század hatvanas évei óta – a festők mellett grafikusok, szobrászok is dolgoznak a telepen, és ebben az arculatváltásban a festészet mellett különösen a szobrászok jelenléte és működése ítélhető egyre erőteljesebbnek. Mindemellett kétségbevonhatatlan egyfajta művészeti hagyománytisztelet: a klasszikus műformák – a táblakép, a grafikai műtípusok, a kisplasztika – kultiválása, a hagyományos technikák művelése, a hagyományos anyagok alkalmazása, s a formabontó, a radikális megújító kezdeményezések mellőzése. De mindez nem jelent egyhangúságot vagy szoros szemléleti azonosságot. A jelenkori szolnoki művészcsapatban több nemzedék dolgozik együtt: a hosszú szolnoki alkotóperiódussal felvértezett idősebb, és a középgenerációhoz kapcsolható mesterek mellett jelen vannak a fiatalok is. Ez a változatos résztvevői kör is a garanciája annak, hogy nincs egységes stílus, nincs azonos szemlélet; Fazekas Magdolna, Verebes György és Soosur Georgios festészete, Király György grafikai világa, Révi Norbert, Baráth Fábián, Szabó György és Pogány Gábor Benő szobrászata által számos művészeti kifejezést, számos művészeti szólamot megszólaltató műegyüttessel ismerkedhetünk. A művészeti ágak, az alkotóterületek, a műfajok és a formák, a kifejezőeszközök mellett üdítő változatosságú a művek stílusa, világlátása is: a természethez, a valósághoz kötődő ábrázolásmódok, a konkrét, vagy a stilizálás különböző fokozataival élő valóságidézések, az expresszív kifejezések, a szimbolikus megjelenítések, a jelszerű képi és plasztikai sűrítések egyként fellelhetők ebben a kollekcióban. Az összefűző jegyek után kutatva talán a valósághoz, a természethez kapcsoló jegyek meghatározó jelenlétére emlékeztethetünk, amelyektől Szolnok művészete nem távolodott el korábban, és nem távolodik el napjainkban sem: az absztrakció, a teljes elvonatkoztatás szférájába nem lép át. A mítoszokra hivatkozó, az emberi létezés nagy titkait faggató, a szimbolikus terekbe kalauzoló vagy a mindennapi kemény valósággal kíméletlenül szembesítő, vagy éppen a természet-szépségeket tükröztető kompozíciók magabiztos mesterségbeli tudással, biztos eszközhasználattal, önálló képi és plasztikai arculattal megformáltan és felruházottan állnak előttünk.

A jeles szolnoki festőművész Chiovini Ferenc írta az 1960-as években a szolnoki művésztelepről azokat a gondolatokat, amelyeket ma is érvényeseknek vélhetünk:

„Mindenhonnan jöttek festők ide. Mind más volt, mint ember és más volt, mint festő. Összefogta őket a művészi minőség foka, amivel együtt jár a másiknak és másnak, hasonlónak a megbecsülése. De egyek lettek Szolnokban és Szolnok által. Mindegyiknek mást mondott a szolnoki élet, a szolnoki táj, de mindegyiknek mondott életre szólót, iránymutatót, lényegbevágóan átalakítót. Van itt valami és kellett lenni mindig valaminek, ami más vidéknek és országnak szülöttét ide tudta kapcsolni.” Úgy vélhetjük, hogy ezek az alföldi városban kulminált művészeti erők, ezek a Tisza-menti tájban megérlelt mondandók, ezek a jelenkori szolnoki művészeti üzenetek varázslatosan érvényesülhetnek, szólalhatnak meg itt Kápolnásnyéken, a dunántúli táj pannon környezetében.”