Első periódus
1850-es évek
Az 1902-ben alapított szolnoki művésztelep egyike a legrégebbi, folyamatosan működő művészi csoportosulásnak Magyarországon. Mivel tagjait általában laza kohézió jellemezte a nagybányai művésztelephez viszonyítva a szolnokiak eszmei, stiláris és tematikai jellegzetességei nehezen körvonalazhatók.
A telep életének első periódusát az osztrák Pettenkofen és körének működése jelenti. Az alföldi magyar népélet színes, egzotikus figurái sok művész érdeklődését felkeltették. Ilyen volt Valerio, francia grafikus is aki a helytartótanács megbízásából és saját kalandos vágyait követve hazánkba utazott. Rövid tartózkodása ellenére a magyar parasztokról, szűrös, subás emberekről készített rézmetszetei Magyarországon is ismertté váltak. Pettenkofen először haditudósítóként volt szemtanúja az 1848-49-es szabadságharc eseményeinek. Honvédeink hősiességétől felbuzdulva több litográfiában örökítette meg a szabadságáért küzdő magyar nép tetteit. Éppen ezek a litográfiák voltak azok, melyekkel a bécsi kispolgári életképfestészet által képviselt irányt fokozatosan legyőzte. 1851-1881 között Pettenkofen gyakran tartózkodott Magyarországon, kiváltképp Szolnokon. Egyre jobban elmélyült az alföld népének, természeti viszonyainak ismeretében, olyannyira, hogy műveivel nemcsak világhírt szerzett a szolnoki életnek, de szinte magyarrá vált, művészete pedig döntő jelentőségű volt a magyar életképfestészet fejlődésében. Olajképeit és akvarelljeit tiszta festői felfogás, gazdag kolorit jellemzi. Pettenkofen egykori házának helyét ma emléktábla jelzi. A művésztelep előtörténetének második periódusába a Pettenkofenhez kapcsolódó Munkácsy-kör tagjai tartoznak (Deák Ébner Lajos, Bihari Sándor). Munkáikat a holland kismestereken edzett szemlélet és a modern fényfestés összekapcsolása jellemzi. E második korszak eredménye általában a paraszti téma felfedezése volt. A festők jórésze azonban egységes csoport híján rövid időn belül elutazott, így a szolnoki helyszínek csupán művészetük egy rövid állomását jelentették. Az itt készült paraszti ihletésű zsánerképek legtöbbször romantikus, édeskés hangvételűek. Fényes Adolf és Bihari Sándor munkáinak egy része képviseli a kritikai realizmust Szolnokon. Festményeiket már egyfajta szociális érdeklődés jellemzi. Az irányzat gyors elerőtlenedése politikai és társadalmi okokon kívül elsősorban annak is köszönhető, hogy a művészek ekkor még nem tömörültek egységes telepbe.
A művésztelep megalakulása
1902
A szolnoki festészet harmadik korszakát a telep tényleges megalakulása jelenti. 1899-ben Bihari Sándor, Boruth Andor, Fényes Adolf, Hegedüs László, Katona Nándor, Kernstok Károly, Mednyánszky László, Mihalik Dániel, Pongrácz Károly, Szlányi Lajos, Vaszary János a kultuszminiszterhez folyamodtak segítségért a művészek Szolnokon való letelepedéséhez. Ezt az ügyet Szolnok város és a megye is természetesen támogatta, hiszen a fent említett művészeken kívül Bihari Sándor és Fényes Adolf festményei már nagy sikereket arattak szolnoki témáikkal. Wlassics Gyula kultuszminiszter nevetségesen alacsony, 3000 korona (akkoriban egy közepes minőségű portré ára) hozzájárulás mellett a főispánt is lelkesíteni igyekezte.
A miniszteri leirat következményeképpen 1901 április 28-án alakult meg a Szolnoki Művésztelep Egyesület, mely egy év alatt felépítette a művésztelep 12 műtermét, melyeket 1902 június 29-én adtak át a törzstagoknak. Az első állandó alkotók: Bihari Sándor, Fényes Adolf, Hegedüs László, Mihalik Dániel, Olgyay Ferenc, Pongrácz Károly, Szlányi Lajos, Vidovszky Béla, Zombory Lajos voltak, valamint rajtuk kívül számos vendégművész is érkezett. Az együtt dolgozó művészek nem képviseltek olyan egységes stílust, mint Nagybánya. Az alkotók javarésze tájképfestő, ezáltal Szolnok eddigi legfontosabb hagyományos műfaja, a zsánerkép majdnem teljesen háttérbe szorult. A szemléleti egység hiánya miatt az időben egymás mellett működő művészek együttesen nem tárgyalhatók, mert a fejlődés egyenes vonala teljes mértékben hiányzik. Együtt dolgoztak a kritikai realizmus művelői, a tájkép- és állatképfestők és a modern törekvések képviselői. Szolnokon is megmutatkoztak az un. plein-air törekvések, mely a régebbi sötét színekkel való műteremfestészet helyett a szabadba, a fénytől telített tájba vezette a művészeket. A plein-air festés további eredménye lett az impresszionizmus, amelynek kései dekoratív változata éppen Szolnokon gyökeresedett meg. E szétbomló irányzatnak egyes elemeit a művészek megszelídítették és a megrendelők igényeihez alakították.
Harmadik periódus
A világháború alatt a művésztelep fejlődését nagy mértékben befolyásolta, hogy a hadbavonult festők családtagjait 1914-ben kitelepítették, majd a műtermekben hadikórházat rendeztek be. Az első világháború befejezése után a Magyar Tanácsköztársaság kulturális ügyekkel foglalkozó népbiztossága a telep működését újra megindította. A szolnoki Munkás 1919 ápr.19. számában közzétett felhívásra a művészek vissza is tértek a telepre, de lényeges munkát nem tudtak végezni, mert a román intervenció következtében Szolnok csatatérré vált. A hadicselekmények folytán megsérült művésztelepet a Tanácskormány nem segítette és a kitűnő műtermek lassan omladozni kezdtek. Hosszú erőfeszítések folytán azonban mégis sikerült a károkat helyre hozni és az 1927-ben rendezett jubileumi kiállítás, a telep 25 éves fennállása alkalmából, ismét Szolnok felé irányította a művészek figyelmét. Bár a régi törzstagok megmaradtak a telep működésének új korszaka következett.
Negyedik korszak
1930-as évek
A művésztelep életének negyedik szakaszát már egy új irányzat jellemzi, melynek hangadó mestere Aba Novák Vilmos volt. Olaszországi tanulmányútján talált rá sajátos stílusára, melyben az olasz futurizmus tarkaságát és dinamizmusát a magyar emlékekkel egyesítette. 1930-tól többször megfordult a szolnoki művésztelepen. Képein számos vásárt, cirkuszt, lacikonyhát, árvíz jelenetet festett, de az állatok életéből is merített témát. Alakjait hol groteszken, hogy humorral ábrázolja, rajzos részlettanulmányokon alapuló elbeszélő kedv és dinamikus előadásmód jellemzik. Az Aba Novákkal beköszöntő új korszak további egyéniségei voltak még a telepen Pólya Tibor, Chiovini Ferenc, Pátzay Pál és még sok más átmenetileg Szolnokon tartózkodó művész. Bernáth Aurél az általa vezetett szabadiskola növendékeit is levitte Szolnokra.
1942-től újabb nehéz időszak következett a művésztelep életében. A műtermekbe német katonaság költözött be. A művésztelep múzeumát -amely úgy jött létre, hogy a műteremhasználat fejében egy zsűri az érintett művészek legjobbnak ítélt munkáját kiválasztotta és a múzeumban elhelyezte- a német fasiszták elrabolták és nyugatra vitték. De megsemmisült a szolnoki művésztelep termésének az a hatalmas anyaga is – közel négyezer festmény – mely a szolnoki polgárok lakásait díszítette. Ezt az anyagot a németek hatalmas halmokba rakták és felgyújtották. A háborús események következtében a telep lakhatatlanná vált, a művészek elmenekültek a bombázott városból és úgy látszott, hogy a telep működése teljesen megszűnt.
A szocializmus alatt megkezdődött a romos művésztelep állagmegóvása és részleges újjáépítése. Az újra ideérkező művészek már a pártosság és közérhetőség jegyében fogant szocialista realizmus szellemében alkottak pl.: Benedek Jenő. Más művészek, mint Patay Mihály grafikus, vagy Bótos Sándor szolnoki vonatkozású tájképeikkel, paraszti enteriőrjeikkel a Munkácsy által fémjelzett hagyományokhoz nyúltak vissza és a régi Szolnoki Művésztelep stílusát igyekeztek újra visszaidézni.
A hatvanas évektől újra megindult a művészeti élet a telepen. P. Bak János, Nagy István, Simon Ferenc, Baranyó Sándor, Bokros László, Fazekas Magdolna, Meggyes László, Gácsi Mihály, Mészáros Lajos, Antal Ilona, Palicz József, Szabó László és Berényi Ferenc lettek az új honfoglalók. A hetvenes évektől napjainkig többen meghaltak ebből a generációból, mások új helyeken találták meg művészi munkájuk feltételeit, így került később Szolnokra Ágotha Margit, Rékassy Csaba, Pogány Gábor Benő, Hangay Szabó László. Mivel a műtermek avultak voltak, elengedhetetlenné vált a művésztelep felújítása, ami a centenáriumi évre fejeződött be.
A 2002-ben alakult Szolnoki Művészeti Egyesület működésének köszönhetően újra élénk művészeti élet bontakozott ki a telepen. Az alkotók, hasonlóan a régi művésztelep hagyományaihoz nem rendelődnek egységes stílusirányzat vagy eszme alá, megtartva ezzel saját egyéniségüket, művészi hangjukat.
Bár kezdetben a Szolnoki Művésztelepet gyakran illették – Nagybányához viszonyítva- a másod vagy harmadrangúság vádjával életképessége segített megcáfolni e feltételezéseket. Mi sem bizonyítja jobban egy művészi csoportosulás működőképességét mint az, hogy a Szolnoki Művésztelep a történelem viharai ellenére még ma is folyamatosan, magas kvalitással működik. Művészei mai is olyan meghatározó egyéniségei Szolnok városának, mint a hajdan volt alkotók. Míg más egykori művészkolóniák rövid életűek voltak, eszméik nem élték túl a történelmi, politikai változásokat, egységesítő törekvéseik gyakran kiválásra késztették művészeiket addig a Szolnoki Művésztelep ma is aktív és konstruktív csoportként működik meghagyva a művészi szabadságot és a különféle irányzatok szabad egymás mellett élését.
Nyolczas Erika művészettörténész
