Kopócsy Anna: Gálhidy Péter kiállítása

2017 május 16Hozzászólások (0)

Elhangzott 2017. május 13-án a Szolnoki Művésztelep - Kert Galériában

Tisztelt Egybegyűltek, művészet szeretők, barátaim, Péter!

Örömmel tettem eleget Gálhidy Péter szobrászművész megnyitóra szóló felkérésének. Meg kell valljam, hogy sokat gondolkoztam azon, hogy milyen hangnemben írjam meg e szöveget, hiszen itt most hivatalos minőségemben állok, de a szobrászművésszel való kapcsolatom sokkal régebbi és barátibb annál, mint a szokványos művész-művészettörténész kapcsolat. Mi sem mutatja ezt jobban, minthogy novemberben elhunyt nagy tehetségű szobrász apósom, Meszlényi János búcsúztatójánál Péter tartotta az egyik emlékbeszédet az egykori növendék jogán, s bizony nemes sorai megríkattak minket családtagokat, közeli hozzátartozókat.

Tulajdonképpen abban a beszédben, amellett, hogy érzékenyen megidézte mestere alakját, nem volt szó igazán másról mint a művészetről, a szobrászatról, annak lényegéről. És annak ellenére, hogy Meszlényi mester alkotásaitól radikálisan messze került Péter a saját útján, mégis van valami közös bennük, ami összeköti őket a mai kaotikus, biztos fogódzók nélküli világban, látszólagos különbözőségük ellenére is. Engedjék, engedjétek meg, hogy idézzek ebből a nekrológból mondandóm alátámasztására:
„Nekem mint gyerekembernek, aki csak elképzeltem, hogy milyen lehet egy szobrász, olyan volt vele Meszlényi Jánossal – megjegyzés tőlem együtt tölteni azt a négy évet, mintha nem is csak vele, hanem különleges személyén keresztül, a művészet egy korokon átívelő szellemiségével, egy olyan esszenciájával élnék együtt, amely mára egy izmusokkal, projektekkel, aktualitásokkal eltakart résszé vált.
Ezt a ma résznek láttatott, de valójában a művészet forrásvidékéről származó szellemiséget olyan erővel világította meg számunkra, hogy az aki nem zárta le érzékszerveit, egy életre szóló segítséget és bátorítást kaphatott tanításából. (...) Nem művészetelmélettel támasztotta alá tudását, hanem szobrászatot tanított oly módon, ahogyan azt a leginkább lehet tanítani. Mert a szobrászati kommunikáció nem szavak egymás után rendeléséből áll, hanem formákból, téri viszonyokból, anyagok szeretetéből, a kéz által megjelenített érzelmi intelligenciából.”
Ha most végigtekintek a kiállított műveken, ennek az egykoron magától értetődő igazságnak, hagyománynak meggyőző tanúbizonyságát látom, amennyiben a „kéz által megjelenített érzelmi intelligencia” minden egyes művön tükröződik, még akkor is, ha ez ma csak egy „rész” lehet. S talán most Péter is mint mester, ezt a „részt” próbálja továbbadni, nyilván sok minden más mellett, növendékeinek.
Az itt bemutatott munkák egy tematika köré csoportosítva, ahogy a kiállítás címében jelzi (Vízér) kerültek kiválogatásra. Első hallásra arra gondolhatunk, hogy minden itt látható munkának valahogy köze lehet a vízhez vagy az érhez (erezethez) vagy mindkettőhöz. Jól alkalmazkodik a téma a helyhez is, hiszen Szolnok a Tisza és a Zagyva találkozásánál épült város, melynek működésében, történelmében e két folyó az egyik legfontosabb tényező.
De mi is az a vízér? Egyik populáris, mai definíciója szerint: a föld alatti egyes vízzáró rétegek között átszivárgó vízmozgás, mely az ezotériában hívőember számára inkább negatív tartalmakat hordoz. Hiszen a vízér-sugárzás az e tanokban hívők számára az ember egészségére ártalmas természeti jelenség. Hogy ezt kiszűrje, kihívja a szakembert, a radiesztát, aki tudományosnak tűnő varázsvesszőjével kiméri a káros sugárzások helyét, hogy oda semmi esetre se tegyük a fekhelyünket, ha nem akarunk néhány éven belül krónikus betegséget szerezni. Létező valóság vagy a hiszékeny emberek babonás félelmeire építő szemfényvesztés?
Az 1862-es Magyar nyelv szótára azonban további jelentésekről számol be: (víz-ér) ösz. fn. Szűk menetek a föld szinén, vagy gyomrában, melyek vizet tartalmaznak. Bonctani ért. nyirokedények, melyek a vér közé víznemű nedveket vezetnek. A hajósoknál jelent kivűlről a hajó fenekén kiszőrödzött vagy kiereszkedett fűvet, finom növényt mely tartós állás közben a hajó alját ellepi. (Bart am Schiff. Kenessey A.)
A fentiekben többféle definíciót találtunk, amelyek ugyan teljesen különböző jelenségekre vonatkoznak, egy közös bennük, valamiféle természetes áramlás, ami az életfenntartásához nélkülözhetetlen. A legutolsó, hajókra vonatkoztatott jelentésében a vízér jelensége az enyészetet és a születést egyszerre foglalja magába, de hasonló dialektikát hordoz magában az ezoterikusok által hitt víz-ér sugárzás, mely az ember számára negatív következményekkel járhat, de egy macska számára például kifejezetten jótékony hatású lehet. Ha még egy ötödik jelentést is hozzáteszünk, mely magából az ér szócskából következik és utal az egyre szélesedő vízfolyamokra, melyek végül a nagy állóvizekbe torkollanak, gondolhatunk akár Ady versére is, ahol az ér, mely az óceánig ér mint emberi sorsszimbólum értelmeződik. De az ér szó etimológiai kapcsolata a gyökérrel legalábbis a finnugor rokonságot vallók között szintén egyértelmű. Tehát maga a kiállítás címében is rendkívül komplex értelmezéseket hordoz magában, és ezek a művekben mind formai, mind tartalmi szinteken tovább szerveződnek. A víz áramlása a természetet szervező erők egyik legfontosabbja, és ennek az erőnek az átélése szublimálódik az alkotásokban. A művészet visszanyeri eredeti mágikus funkcióját, amely nemcsak a természetfölötti erők megszelídítésére szolgált, de jó hosszú időre biztosította az egyensúlyt az ember és az őt körülvevő világmindenség között. Ez az egyensúlyi helyzet ugyan időről időre megingott, de az ember képes volt újabb és újabb szellemi, lelki konstrukciókat létrehozni, melyek által fenntarthatóvá tette világát. Ennek a világnak szerves alkotó része volt a szakralitás. Mára mindez felborult, egyelőre nem látszik az újabb átfogó megoldás. Péter viszont azok közé tartozik, akik folyamatosan a vágyott egyensúly megteremtésére törnek. Noha szobrai nem ábrázolnak embert, mégis minden alkotás mögött felidézi azt. A felületek gondos megmunkáltsága: csiszolás, cizellálás, égetés stb. révén, párhuzamosan hagyja élni az eredeti struktúráit az anyagnak, megidézi magát az alkotófolyamatot, és azt aki műveli, tehát magát az alkotó embert. A művész valós élményeinek és tapasztalásának a műbe való transzformálása újból átélhető lesz, most már a befogadó számára is. Ezek az élmények táplálkozhatnak természeti látványból, de lehetnek egy eltűnő, valaha egységes kultúrák által sugárzott elmúlás élményei. Archetipikus formákból (pl. tüske-tövis-hegy) egész asszociációs-sor születik, kihasználva ez esetben a hegy szó több jelentéséből következő forma alakító értelmét. A Tető című munka nemcsak a Badacsonyt idézi fel, hanem a vízben úszó ember állandóan változó szemszögét. Az élmények érkezhetnek a képzőművészet, az irodalom felől, a filozófia és a vallások felől (keleti filozófiák és azok európai adaptációi), de hívószó lehet egy népdal sora is, vagy akár ironikus formában érkezhet az antiművészet világa felől is (Fűszál-szárító). Sőt rejtetten a beavatottak számára még a magyarságra mint önálló entitásra utaló tartalom is belelátható egyes munkáiba. Nagyon fontos a saját mitológia megidézése is, a gyermekkorhoz kapcsolódó élmények, tárgyak, hétköznapi funkciójuk elvesztésével átminősülnek, sajátos objet trouvékké. Talán nem tévedek, ha az ikonikus fűszálak között egyfajta ars poeticaként értelmezhető a Religio című munka, egy jel, amely már címében is utal hitvallásra. A személyes gyermekkorhoz kapcsolódó gyaluból kiálló fölfelé törő forma, mely füstté válhat, eget és földet köti össze. A felnagyított törékeny természeti világ és a lekicsinyített monumentális természeti formákban mindannyian a művész, avagy az ember sajátos nézőpontja jelenik meg. (fűszálak, hegyek, erdők, sulyom). A szürreális alkotómódszer segítségével a természet rejtett fenyegető erői is előtörhetnek.
Kállai Ernő 1944-ben megrendezte a Tamás Galériában az Új Romantika című kiállítást. A katalógus bevezetőjében a magyar festészetet összességében romantikus alkatúnak nevezte. Tornyai, Koszta, Rudnay és Nagy István vagy a hely szelleméhez illően - Fényes Adolf életművét sorolta e szellemi alkat megnyilvánulásának. Az újabb generáció tagjai között találhatjuk többek között Ámos Imrét, Anna Margitot, Barcsay Jenőt, Bernáth Aurélt. Róluk így írt Kállai: “Ez a romantika annyiban új, amennyiben századunk új festői stílusfejleményeinek rendje szerint ölt alakot. Szellemileg főként az különbözteti meg a múlt század romantikus művészetétől, hogy az embert nem emberfölöttivé monumentalizált, patetikus individuum alakjában, hanem a természeti és lelki erők végtelen szövevényével egybefonódva, ebben a szövevényben mintegy széttárulva, feloldódva és szétáradva látja.” Engedjék meg nekem, hogy ezt a festészetet érintő definíciót most Gálhidy Péter szobraira is kiterjesszem, ezzel megadva neki abban a művészeti hagyományban a helyét, amelyet talán ő sem bán annyira. Engedjük át magunkon mi befogadók ezt a lentről fölfelé történő áramlást, illetve szétáradást, a művek szemlélése közben.




Új bejegyzés