WEHNER TIBOR – BARÁTH FÁBIÁN SZOBRÁSZMŰVÉSZ KIÁLLÍTÁSA Szolnok, Damjanich János Múzeum, 2015. november 13.

 

Nem is tudom, mit keresek itt: én egy öreg, a konvenciók rabjaként tevékenykedő művészettörténész vagyok, Baráth Fábián meg egy fiatal, modern szellemiségű és friss szemléletű szobrászművész: nyilvánvalóan mások a művészetről, a szobrászatról vallott nézeteink és ideáink.
Na persze, azért vannak kölcsönösen mentségeink is: a konvenciók – a tradicionális értékek – nem minden esetben negatív előjelű tényezők, míg a modern jelzőt is elkoptatta, unalmassá és avulttá avatta már néhányszor a művészet és a művészettörténet.Annyi bizonyos, hogy amikor én megszereztem a szobrászati, elméleti alapismereteimet, a múlt század hatvanas-hetvenes évtizedfordulóján, akkor még szinte csak egyféle, a realista szobrászat volt jelen Magyarországon, és a progresszív, a formabontó kezdeményezések még csak a rejtett szférákban érlelődtek és a második nyilvánosság avatatlanok előtt elzárt fórumain jelenhettek meg – és ott is csillagászati távolságban a nyugat-európai kezdeményezésektől. Mindemellett Baráth Fábián művészeti tanulmányainak, stúdiumainak idején, az ezredfordulót követő években – olyan kiváló mesterek mellett, mint Lakatos Pál, Farkas Ádám és áttételei révén, de korántsem elhanyagolható módon Constantin Brâncuşi – már végérvényesen kinyílt a világ, már érvénytelenné vált a hagyományos szobrászat-fogalom: a művészi tárgykészítés és a plasztikaként minősíthető koncepció-alakítás tartománya határtalanná tágult. Új anyagok, új eszközök, új médiumok, új effektusok, új létezésmódok hódítottak új minőségű – a fogalom régi és kiterjesztett értelmében is – teret maguknak. Mit tehet ebben a korántsem könnyű, megannyi tévutat és felfedezési lehetőséget felkínáló szituációban a művészettörténész és mit tehet a szobrász? Mindketten – és ez lehet valamiféle közös nevező – a múlt és a jelen értékeinek együttállását keresik lázasan, a régi és az új minőségek szintézisét próbálják meglelni, azonos súllyal mérlegre helyezvén a hagyományt és a progressziót, tiszteletben tartva a régi vívmányokat és új leleményeket egyaránt.

Ezeket a vizsgálati-elemzési szempontokat, az értelmezési kísérleteinket meghatározó tényezőket kell érvényesítenünk Baráth Fábián szobrászművész eme, immár tulajdonképpen gyűjteményesnek is nevezhető kiállításán: végső soron tíz esztendő alkotásaiból válogatva állította össze, a régebbi munkák mellett elsősorban a legújabb műveket felsorakoztatva kollekcióját. Munkái kapcsán vannak biztosnak ítélhető megállapításaink, és vannak bizonytalanságba vesző feltételezéseink. A tévedések kockázata nélkül leszögezhetjük, hogy bronzba öntött és kőbe faragott kompozíciók állnak előttünk, így mind anyaghasználatában, mind technika-alkalmazásában is kapcsolódnak ezek az alkotások a klasszikus, a több évezredes szobrászati hagyományhoz: a mesterség alapjait leíró szakkönyvek a hasonló anyagba foglalt, hasonlóképp megmunkált alkotások kapcsán a hozzáadással-mintázással, és az elvétellel-faragással való alakításról értekeznek. A viaszveszejtéses bronzöntéssel és a kőbe faragással megmunkált kompozíciók egyöntetűen jellemző vonása az egyediség, az állandóságot és változtathatatlanságot sugalló jelleg, és az, hogy a jól bevált, bár korántsem pontosan determinált fogalmaink szerint a kisplasztika-kategóriába illeszkedő, megszokott szemlélési-befogadói pozícióba, szituációba helyezett művekként – posztamensre helyezett térplasztikákként és falra függesztett domborművekként – jelennek meg. Ám plasztikai jellegükben, formai világukban, atmoszferikus hatásukban, térbe illesztésükben és térszervező effektusaikban a két matéria által hordozott kompozíciók két, egymástól élesen elváló, és a klasszikus eszközöket hangsúlyos újító aspirációkkal ötvöző, önálló plasztikai egységet testesítenek meg. Baráth Fábián szuverén, autonóm plasztikai világot konstruál az ún. valóságra utaló távoli reflexiókat hordozó, emlékszerű valóság-foszlányokat sejtésszerűen integráló, alapvetően azonban elvont elemekből építkező – számos fiatal pályatársa törekvéseivel és műveivel rokonságot tartó-felfedeztető –, elvonatkoztatott szobrászati nyelvet beszélő, jelentésköreiket csak a feltételezések szintjén meghatározható kompozíciói révén.

A kőszobrokkal kapcsolatban – amelyek inspirációit a bravúros kő-megmunkáló fiatal szobrásszal, a Polgár Botonddal való együttműködésből merítette Baráth Fábián – talán kisebbek a tévedési lehetőségeink: a súlyos, tömör, zárt, geometrikus jellegű tömbök törött egységeikkel és felületeikkel a teljes és a csonka, az ép és a roncsolt, a szabályos és a szabálytalan, a sima és az érdes, a finom és a durva ellentéteinek gyújtópontjai. E tárlatot azonban – a Lakatos Páltól kapott mesteri indíttatásokat napjainkban is kamatoztatva – az elvont bronz-szobrok és bronz-domborművek uralják, amelyek hol hangsúlyos vertikális, hol meg horizontális tengelyre komponáltak, míg egyes munkák esetében, a táj-kompozíciók posztamenssel eggyé olvadó, a képzeletbeli horizont alá süllyesztett, sík vagy hullámzó felülettel komponált plasztikáinál a tengelyek és a dimenziók, a kiterjedések és a tömegek a látszatszerűségek talányaiban enyésznek el. Az elvont plasztika karakteres, domináns jellemvonásait meghatározó leíró-sablonjai itt nem alkalmazhatók: Baráth Fábián szobrai nem geometrikusak és nem organikusak, illetve a mesterséges-szabályos és a természetes-burjánzó jelleget egyszerre, egyensúlyban tartva, egymásba olvasztva hordozzák. Síkok és meghajlított palástok, áttört és megnyitott testek, szerkezetekkel behálózott és üres belső közegek váltakoznak egymással és kapcsolódnak egymáshoz. A tér általában átáramlik a szobortesten: ahol zárt a tömeg, ott anyag van, ahol megnyitott, ott érzékelhetően üreges, tüntetőn üres a test. A felületek a véletlenszerű és szándékos beavatkozások nyomszerű alakzataival és jelenségeivel gazdagítottak. Ezek a hallatlan finom, érzékeny felület-rajzolatok, a síkot éppen hogy csak megborzoló, kiemelkedő és bevésődő, de domborúnak és homorúnak alig-alig nevezhető sík-tér ambivalenciák, vagy inkább plasztikai bronz-faktúrák és bronz-textúrák a konvencionális domborművek műformájától nagy-nagy távolságot tartva bontakoztatják ki varázslatos, transzcendens szférákba, misztikus homályokba és tompa, feléledő-elhaló csillogásokba vezérlő hatásvilágukat.

A művek értelmezéséhez bizonyos támpontokat, segítséget adhat a művész által alkalmazott, a műcsoportokat jelölő kategorizálás. A munkássága első tíz évének termését összefoglaló kiállításán négy tematikai egységbe, vagy tartalmi körbe illeszkednek alkotásai: a tájak, a radarok, a pajzsok és a hajók által megjelölt fogalmak már önmagukban is hallatlan gazdag, metaforikus-szimbolikus jelentéstartalmakat sűrítenek, amelyekhez az emberi történelem és művészet megannyi múltbéli és jelenkori jelenségét és műalkotását társíthatjuk. A jelképek, a szimbólumok azonban Baráth Fábián plasztikai törekvéseiben, munkáiban sohasem jelennek meg konkrétan, hanem talán csak utalás- vagy jelzésszerűen, vagy inkább a megérzések, a vizuális emlékképek felidézése, felmerülése által. Ezáltal alkotásainak befogadóit és átérzőit nem zárja be egy-egy adott tartalmi körbe, hanem szabad asszociatív mezőket, gondolati tereket és emóció-közegeket tár fel, nyit meg. Ha e műveket szemlélve a látogató, a befogadó azt mondaná, hogy nem tudom, hogy mik ezek a szobrok, azon túl, hogy szobrok, akkor máris megragadta a lényeget. Baráth Fábián művei titokzatos, a formagazdagság ismeretlenségeit és különösségeit elénk táró munkái mély érzelmi indíttatásokat tolmácsoló, a szemlélőt mágneses erővel a vonzáskörükbe vonó, rejtelmes szépségű, a klasszikus modernitás fénytörésében tündöklő, eleven, leleményes szobrok.

/Az írás a szolnoki Damjanich János  Múzeum archívumának része/

 

Hozzászólás