Elhangzott 2016. október 15-én a Szolnoki Galériában
Az országos szervezettségű Szolnoki Képzőművészeti Társaság által meghirdetett, az 1956-os magyar forradalomra és szabadságharcra a hatvanadik évfordulón emlékező, Az áldozat szabadsága címmel megrendezett kiállításra mintegy száz művész százhetven alkotása érkezett. A mély értelmű, metaforikus kiállításcímbe foglalt tematika szerencsére nem direkt kifejezésű, hanem metaforikus szemléletű művek megszületését és bemutatását inspirálta: a kompozíciókon nem lengedeznek mindenütt a lyukas trikolórok, nem jelenik meg lépten-nyomon az utcakő, nem bukkan elénk a maga brutális erejével egy-egy fenyegető, tüzelésre készülő, vagy már kiégett tank, és nem tünedeznek fel újra meg újra a legendák övezte pesti srácok sem. Bár esetenként fel-felvillanak ezek a jellegzetes 56-os szimbólumokká, vizuális toposzokká alakult motívumok is, azonban – a reklám-szférákon túl az állandó ismétlések a művészetben nem erősítik, hanem inkább gyengítik a kifejezés hatóerejét – mintha visszavonulóban lennének. Természetesen ez a művészeti jelenség is egy folyamat, egy történeti, művészettörténeti tünetegyüttes része: az 1956-hoz kötődő, a forradalomra reflektáló művészeti alkotások körében is korszakok, vagy legalábbis periódusok, egymástól elváló szakaszok teremtenek rendet és rendszert. Külön műcsoportot alkotnak a forradalom időszaka, illetve közvetlenül a leverése utáni napokban-hetekben született alkotások, amelyeket a személyesen átélt friss élmény, a dolgoknak az események lázában történő megörökítésének igyekezete, dokumentálásának szándéka is inspirált. Önálló műegyüttesként tarthatjuk számon azon alkotások sorát is, amelyek a puha diktatúra időszakában, az 56-ot ellenforradalomként aposztrofáló, illetve a forradalmat tabunak nyilvánító, a magát szocialistának nevező társadalmi rendszer évtizedeiben születtek meg, és amelyeknek alkotói nemhogy a később emblematikus sűrítésűvé vált motívumalkalmazásokkal, hanem az utalások, a sejtetések, az asszociatív kapcsolódások művészeti metódusaival is alig-alig, vagy csak rendkívül óvatosan élhettek. És újabb kollekciót alkotnak az 56-os forradalom értelmezését kulcsfontosságú momentumként kezelő, az 1989-90-es rendszerváltás izgalmában, majd utána, az azóta lepergett negyedszázadban keletkezett alkotások, amelyek már egy művészeti aspektusokból is szabad ország alkotói párbeszédének tanúi. Itt aztán vannak kisebb, különböző kormányzati időszakokhoz, évfordulókhoz, és a történelmi eseményt újabb fordulatokkal övező események és az ezekhez kapcsolódó, példaként a 2006-os, az ötvenedik 56-os évforduló szégyenletes történéseihez kötődő mű-alcsoportok. De legyen szó a forradalom hevében, a letörése utáni, a hallgatásra kényszerített időszakban, majd az új perspektívákat nyitó, a művészet szabadságával jellemzett, napjainkig ívelő huszonöt évben készült munkákról, minden esetben a történelem, a történelemre való emlékezés és emlékeztetés alkotói szándéka a művek létrejöttének legfontosabb indítéka. A 2000-ben a Magyar Nemzeti Galéria által megrendezett Történelem – Kép című kiállítást kísérő tanulmánykötet bevezetőjében Marosi Ernő művészettörténész a következő megállapításokkal kezdte nagyívű áttekintését: „A művészet és az emlékezés kapcsolata igen régi felismerés. Közhely, hogy mindkettő az emberi lét alapvető sajátossága. ’A történelem képe’-címbe foglalt probléma ezért a művészet – és a vele való foglalkozás – értelmének alapkérdését jelenti.”
Vagyis alapkérdésekkel, egy rendkívül összetett művészeti és történelmi problémahalmazzal szembesülünk eme két helyszínen megrendezett szolnoki kiállítás műveit szemlélve. A bemutatott alkotások megközelítése és értelmezése kapcsán ismét visszautalnék Marosi Ernő eszmefuttatására, amelyben kifejti hogy Korniss Dezső Tücsöklakodalom című kompozíciója – ez az ábrázolás és absztrakció határvonalán egyensúlyozó, a tücsök házasodásának irodalmi alapanyagával oly könnyed játékossággal és komoly meglátásokkal foglalatoskodó mű – mind formátumát, mind struktúráját követve történelmi kép. „Mert Kornisst itt a színekből és formákból szövődő történet, a felsorakoztatásukból, összeszövődésükből adódó harmóniák és disszonanciák foglalkoztatták.” Ez a szemlélet, ez a módszer kitűnő vezérfonalat adhat e szolnoki kollekcióban való tájékozódásunkhoz és műveket faggató értelmezési kísérleteinkhez, amely kollekcióban egy-egy kivételtől eltekintve jobbára hagyományos műformák jelennek meg: táblaképek, grafikák, kisplasztikák. Mértéktartón sokszínű, visszafogottan változatos műegyüttes alakult a jelenkori magyar képzőművészet jobbára az idősebb mesterekhez és a középgeneráció munkálkodásához kapcsolódó alkotásainak felsorakoztatása révén. Mintha a történelem, a történelemre való emlékezés méltósága és ünnepélyessége tartózkodásra intette volna az alkotókat: fegyelmezett, a merészebb fordulatokat és effektusokat, a drámai hangokat, a tragikus színezeteket kerülő, mértéktartó, meditatív árnyaltságú kompozíciók kerültek a kiállítótermek falaira és falai közé.
Természetesen a stilisztikai gazdagság adott: a konkrét és az elvont nyelv, a figuratív és a nonfiguratív kifejezés megannyi nyelvjárása megszólal, teret kapnak a narratív, a szimbolikus és metaforikus megfogalmazású, a jelszerűen összegző, a gesztusokkal élő, a konceptuális felfogású munkák, vagyis a klasszikus művészeti tradíciókhoz szoros szálakkal kapcsolódó és az újító szellemiséggel inspirált kompozíciók is. Mindezek révén, illetve mindezek jegyében, a kiállításnak otthont adó város és tájegység, és a Budapesten, a Szolnoktól távolabb élő-dolgozó művészek jelenléte által fémjelzetten karakteresen egyéni alkotói arcélek körvonalazódnak: a száz művész együttese megbízható támpontokat ad ahhoz, hogy mintegy a jelenkori magyar képzőművészet pillanatnyi állapotát, szertefutó törekvéseinek világát valamiképpen, egy tematikus tárlat által kínált keretek között feltérképezhessük. A hol a gondolatiság, hol az emóciók szféráiban kalandozó mű-világok a Szolnoki Képzőművészeti Társaság alkotóinak, és közönségének is az emlékezés méltó, bensőséges kereteit, lehetőségét teremtik meg: a jelszavak agresszív felhangjai nélkül, az ünnepi demonstrációk üres külsőségeit elkerülve, az aktualitások által kínált érvényességek határain messze túllépve.
A magyar képzőművészet XX. századi összképének egyik főműve Lossonczy Tamás többévi munka után 1962-ben befejezett Tisztító nagy vihar című hatalmas kompozíciója, amely rejtett képi tiszteletadása az 56-os forradalomnak. E mű Pataki Gábor művészettörténész megítélése szerint „befejezés és nyitány, a múlttal való leszámolás és a kiindulópont egy olyan művészi szabadság birodalmába, tartománya felé, amelyet immár nem kormányozhat, korlátozhat semmilyen politikai hatalom vagy ideológia.” Ez a kulcsfontosságú mű, miként eme szolnoki tárlat számos alkotása is azt igazolja ismét, hogy megfesthetők, megrajzolhatók, anyagba foglalhatók olyan elvont, absztrakt – korántsem mellékesen a mai életünket is alapvetően meghatározó – fogalmak, mint az áldozat, a szabadság, és az áldozathozatal szabadsága. Vagyis ez a kiállítás annak tanúsítványa, hogy Lossonczy Tamás egykori kortársai, mai művész-utódai, ránk köszöntvén a XXI. század, visszavonhatatlanul megérkeztek ebbe a birodalomba: a művészi szabadság birodalmába, ahová mi, műveik befogadói is bátran követhetjük őket.
