NAGY T. KATALIN: FOLYÓ – A SZOLNOKI KÉPZŐMŰVÉSZETI TÁRSASÁG éVES NAGY KIÁLLÍTÁSA 2014

Elhangzott 2014. október 18-án a Szolnoki Galériában

A “négy ezüstös folyó” egyikének partján fekvő városban mi sem kézenfekvőbb, mint egy “folyós” eszmecserére hívni a Szolnokhoz lazábban vagy szorosabban kötődő művészeket. E témát akár a Damjanich Múzeum is feldobhatta volna, hiszen a művésztelep történeti anyaga igencsak bővelkedik Tisza-parti tájakban.
A mostani tárlaton végigtekintve elsőként talán a tájképi megközelítés töretlen népszerűsége tünik fel. Vannak hagyományosabb szemléletű tájképek, elvontabb felfogású, látványelvű és absztrakt megfogalmazású természetrészletek; folyószelte vidék, köveken bukdácsoló patak, vízesés, örvény, mozdulatlan víztömeg, folyón átívelő híd, kietlen vagy emberlakta vízpart.
A tájkép, mely a 19. században válik a leghangosabbá, a 20. században egyre több szólamban hallatszik. Míg a zsáner nehezebben mászik ki abból a csapdából, melybe a szocreál, meg a posztimpresszionizmus lökte, addig a táj lírai, metafizikus, leíró vagy szimbolikus megközelítése az elmúlt évtizedekben százféle módon megújult. Fessenek bár csermelyt, patakot vagy folyót, akár fotószerű hűséggel követik a tájfotót, akár nem, Horváth Krisztina, Szente-Szabó Ákos vagy Tenk László képein a távol-keleti hagyományok is fellelhetők, ahol az állandóságot a kövek, a változékonyságot a vizek jelképezik. Míg Bráda Tibor, Nagy Dénes, Fazekas Magdolna, Zöld Anikó, Danka Attila, Kácser László vagy Varga Erik hol a látvány expresszív, gesztusos gyors rögzítésére törekednek, hol a tágabb értelemben vett realista törekvések szellemében festenek, addig mások mitizálják a teret, festői-rajzi eszközeiket minimalizálják, a festői vízió felülírja a látványt, a képalkotás meditációs gyakorlat is egyúttal. A mitikus tér vagy az emléktér festőinek nevezném Bikácsi Danielát, Krajcsovics Évát és Sulyok Gabriellát, nekik a táj, a víz a végtelen folyó idő, – Hamvas Bélával szólva – “a nyugalom, a megváltoztathatatlan lét” megnyilatkozása. Hozzájuk áll közel Szepessy Béla metszett tája, amely – ahogy Csokonai mondja – “Terhe nyomásától, lóg a nagy semminek ágán.” Míg az előbb felsoroltak, az alámerülésben, a víz alatti értsd tudatalatti világban mozognak, ahol az ember nincs jelen, addig mások – Székely Beáta, Szabó Franciska, Szkok Iván, Atlasz Gábor, Györe Zoltán vagy Véssey Gábor képein a figura megkerülhetetlen tényező. Képeiken a narratíva dominál, történeteikben az ember mozgásban van, cselekszik, céllal vagy cél nélkül vagy ahogy Hamvas mondja “célja van, amelyhez közeledik, vagy amelytől távolodik”.
A nem tájképben gondokozóknál a vízzel, a folyóval kapcsolatos asszociációk között a hajó és a hal bukkan fel a leggyakrabban. Mindkét motívum archetipikus képzet, gyakran használt szimbólum szinte minden művészetben a költészettől a filmművészetig. Csokonaitól József Attilán és Pilinszky Jánoson át Tar Béláig. A hajó leginkább sors-jelkép, de számos értelmezése ismert. Míg Hegedűs Endre folyami hajói nem tekinthetők jelképes ábrazolásoknak, addig Szabó György térben lebegő hajói mitologikus vizeken ringanak, Lakatos Pál Sándor szögletes, ácsoltságában elnagyolt, ám gazdagon tagolt mezőkkel borított hajója pedig Noé bárkájának tarthatnánk. Bibliai összefüggéseket sejtünk Magyari Márton késes-halas csendéletei mögött is. Kiterített haltetemei nem a vizek lakójaként, hanem áldozati jelképként értelmezhetőek, megkerülhetetlen hát az ikthüszre – a halra, mint Krisztus szimbólumra gondolni. Másoknál szakrális utalás nélkül jelenik meg a halmotívum, mint Farkas Rita finom szövésű metszetein.
A folyó, melyre leginkább mint festői témára gondolunk, meglepetésemre igen megmozgatta a szobrászok fantáziáját. Csurgai Ferenc homokágyba állított Zátonya, mely éppúgy utalhat az emberi életre, mint a hajó, akár József Attila sorai is inspiralhatták: „Az ember végül homokos / szomorú, vizes síkra ér” – mondja a költő utolsónak tartott versében. A homok egy másik munkában is megjelenik, bár rejtőzködve, egy keleti hagyományból kiindulva. Boros Miklós János zen kertjére gondolok. A buddhista kertekben a hullámos rajzolatú homok a vizet szimbolizálja, Boros szobrán a gereblye barázdálta rajzolatot egy falemez erezete teremti meg, melyre a művész kicsiny meditációs teret épít. A kicsinyített tér gondolat jegyében születnek Zsemlye Ildikó vonatos bronztájai is, melyet a szobrász olyan anyagokkal egészít ki, mint a moha, vagy a víz, melyeket időről időre cserélni kell, a szobor elvárt gondozása a táj sérülékenységére is felhívja a figyelmet. Baráth Fábián folyómedre, a posztamenssel összeforrt plasztika, a szobrászat alapvető kérdéseire, tér-hiány-forma ad nagyon egyéni választ. Hasonlóképpen a reprezentáció alapvető kérdéseit feszegetik Révi Norbert a perspektivikus térfelfogás lehetőségeit körbejáró fali plasztikái. A folyóhoz köthető szimbolumrendszer eleme a világokat vagy partokat összekötő híd motívum, mely szintén több munkánál felbukkan, sokszor jelképes, önmagán túlmutató tartalmakkal megpakolva.
A folyó, a víz tükörképként való használata, elsősorban a Narcisszusz történetének elbeszélésekor végképp festészeti téma. A mostani kiállításban azonban a víztükör által megkettőzött látványt két szobrász is megmintázta, Csikai Márta és Pogány Gábor Benő. Csikai keretbe foglalt lírai miniatűr tájplasztikái a tükörkép tünékeny természetét ragadták meg, Pogány Gábor munkája bennem a doppelganger történeteket hívja elő, az önmagunkkal való találkozás misztikus, nem egyszer rémisztő élményét.
Sajátos megközelítésben interpretálja Palkó Tibor a folyót, illetve a patakot, ha a patakokban folyik a könny kifejezésre gondolunk képei láttán. Palkó a lélekbúvár művészek kasztjából való vérző vagy könnyező nőalakokat megjelenítő képei tele vannak művészettörténeti utalásokkal, álomszerű, látomásos képzettársításokkal.
Igyekeztem néhány gondolkodásbeli tendenciát felvillantani a kiállitás kapcsán, persze nem több ez tapogatózásnál, de e gazdag merítés mégis alkalmas arra hogy egy pillanatképet kapjunk a kortárs magyar művészet egy szeletéről. Annyi azonban elmondható, hogy a Szolnokhoz kötődő művészek úgy elszaporodtak, hogy kicsi már nekik a zsinagóga, gondolkodni kell, merre tudnak terjeszkedni a városban.
Köszönöm a felkérést, a figyelmet és gratulálok a díjazott és minden kiállító alkotónak.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.